A keresztyén házasság értékei (házasság hete, 2017)

   Bő két évtizeddel ezelőtt Angliából indult az a kezdeményezés, amely a Bálint-napi (Valentine’s - day) hagyományok (és felhajtások) apropóján a házasság és a család jelentőségére kívánja irányítani a figyelmet. Az idén – kis fáziseltolódással – mi is bekapcsolódunk.

   Már bevezetőben elmondom, hogy nekem meggyőződésem, hogy a házasság ápolható (és ápolni is kell), több odafigyeléssel, megértéssel boldogabbá tehető (ez, gondolom, mindannyiunk célja). Isten több áldást akar adni számunkra, mint amennyit elfogadunk. 

   „Ahol a Szeretet van jelen, ott mindig történnek csodák.  Ahol a Szeretet jelen van, ott igenné fonódnak össze szavaink ...”

   Isten minket szeretetből teremtett szeretetre. Kapcsolatok védőhálójában élünk: emberi mivoltunk legmélyebb dimenziója ez. Nem jó az embernek egyedül, írja a Biblia. Kötődéseink árulnak el a legtöbbet rólunk. A legmeghittebb, legmélyebb emberi kapcsolat a feleség és férj közötti (a szülő – gyermek viszony mellett).

    Először tisztázzuk a címben szereplő fogalmakat, nézzük meg azok jelentését!

A házasság szó nyelvünkben nagyon jól érzékelteti, szemléleti azt, hogy mi is a páros élet lényege. Ház = otthon, védettség, oltalom, biztonság, közösség (v.ö. egyház). Ezek a tartalmak jellemzik a jó házastársi kapcsolatot. Ismerjük Urunk tanítását: a háznak biztos alapra kell épülnie, hogy a viharokat is átvészelje. A házassághoz sok minden szükséges (külső, anyagi feltételek, pénz, stb.), de ezek még önmagukban nem garantálják a házasság fennmaradását, kiteljesedését. A  keresztyén jelző éppen ennek a kapcsolatnak az alapjáról beszél, annak erőforrására és rendeltetésére utal. A házasság Isten szeretetének a tükröződése, úgy, amiként az Krisztusban mutatkozott meg a világ számára. Ti férfiak, szeressétek feleségeiteket, mikét Krisztus is szerette az egyházat (Ef 5, 22). Ki-ki mint a tulajdon testét (Ef 5,29), mint a saját életét, úgy szeresse, becsülje hitvestársát. A felülről való, egymással megélt szeretetben bontakozik ki a házasság igazi értéke, áldása.

    Első tehát a szeretet. A házasságban a szeretet egészen konkrétan egyenlő az egymás iránti odaadó törődéssel, egymás hálás elfogadásával, örömmel vállalt segítőkészséggel. És – ezt külön hangsúlyozom – a hitvestárs boldogságának szolgálatával. Ez saját boldogságom alapja, feltétele is. A szeretet kizárja az önzést, a másik kihasználásnak minden formáját. (Pl. azt a hozzáállást, hogy feleségem azért van, hogy engem mindenben kiszolgáljon, vagy a férj igazából egy pénzkereső robot.) Ez a gondolkodás zsákutca. Sokan vannak, akik mégis ezen az úton járnak, és próbálnak előre jutni.

A szeretetre vonatkozóan is igaz: rész szerint van bennünk.  Nincs tökéletes házasság, egy párkapcsolat sem működik zökkenőmentesen, de nyomban hozzá kell tennünk: fontos, hogy a szeretet lendületével jó cél felé haladjon. Egyáltalán, hogy haladjon, fejlődjön, gazdagodjon. Vannak lefagyott kapcsolatok (a kihűlt szeretet miatt)… ahol a kialakult szokások, előítéletek, a „te mindig ilyen vagy”, „veled soha nem lehet” féle kijelentések valóban végzetszerűen meghatározzák és behatárolják a házastársak viszonyát. Pedig a házasságnak nyitottnak kell maradni… egymás felé. Növekedés, fejlődés kell legyen benne.  Egy szép vallomás szerint: házasságban élni annyi, mint: „egymást biztatni, felemelni, erősíteni, együtt repülni a  világon át.”

Egy idős nagyapa mondta unokája esküvőjén: „nagyanyád többet jelent nekem most, mint amikor elvettem, pedig szerelemből nősültem”. Értjük, igaz, mit akart mondani az öreg? Több minden köti össze feleségével, mint az elején. Ragaszkodásuk elmélyült (volt idő hozzá), sok mindenben megtapasztalták egymás szeretetét, kitartását. Vigyázzunk: kedvességünk soha ne öregedjék meg!

   Hit… a házasság struktúrájának nélkülözhetetlen eleme. A hit hűség és elköteleződés Isten ua. egymás iránt is. Az igazi, evangéliumi hit biztos keretet nyújt a házasságnak, egyúttal sok mindent ki is zár abból. Ha igazi hit van a szívemben, vagyis Isten előtt, Krisztus jelenlétében élek, akkor nem lehetek erőszakos, érzéketlen, közömbös a hitvestársammal, nem hanyagolhatom el ő, szenvedélyeim, kedvteléseim nem lehetnek előbbre valóak nálánál. Pozitívan fogalmazva: a hit garancia arra, hogy hűségesen kitartok társam mellett, hogy lelkiismeretesen, őszintén és korrektül viszonyulok hozzá. A hit központi értéke a házasságnak, amely ua. rámutat annak mélyebb dimenziójára, felülről való meghatározottságára.

  Bizalom… a házasság egyik erős oszlopa kell legyen. Ha meggyengül, az már súlyos bajok előjelének számít. A világban bizalmatlanság van. Régebb egy kézfogással komoly üzleteket bonyolítottak le, ma többoldalas szerződések, ügyvédek hada mellett is kijátsszák egymást az emberek. A bizalom feltétele az egymás iránti kitartó hűség és ragaszkodás. Ez a gyakorlatban azt jelenti: megbízunk egymásban és értékeljük egymást. (Ha a feleség állandóan azt hajtogatja, hogy az én férjem beszámíthatatlan, a férj pedig azt, hogy a feleségem kiállhatatlan… akkor ezekre a negatív minősítésekre/érzésekre nem lehet bizalmat építeni.) Kell ismernünk társunk erős oldalait, azokban támogatva őt, a gyengeségeit pedig türelemmel hordozva… és akkor erősödhet a bizalom. Soha nem késő.

Beszélnünk kell arról, hogy van okkal jelentkező bizalmatlanság, amikor valamelyik fél több rendben, vagy akár folyamatosan megszegi ígéreteit. Ilyenkor a másik annyit tehet: nyitott marad arra, hogy ha valóban változás áll be, újból megajándékozza bizalmával a társát. Van beteges bizalmatlanság, féltékenység, ami akár pszichikai betegségek szimptómája is lehet. Főleg idős korban jelentkezik (ártatlanabb formája az egymás elől dugdosott pénz, súlyosabb a beteges képzelődés a másik hűtlenkedéséről). Egy bizalomról szóló idézet: „Nem az ajtód kell jól zárjon ahhoz, hogy családod ne széledjen el, hanem otthonod kell meleg legyen.”

   Békesség. A békesség a házasságban (közösségekben) olyan, mint a természetben a levegő, a napfény. Olvastam valahol: ahogyan állandó viharban nem fejlődhet egy növény, úgy állandó feszültségek kísérte együttélésben sem alakulhat pozitívan férj és feleség kapcsolata. Ha nincs csend, békesség, ha hiányzik az egymásra figyelés, egymás megbecsülése, ha állandó vita van, kritika, ha mindegyre kiújul az ellentét, akkor sínylődik, sorvad a párkapcsolat.  Ha csend, békesség, egymásra figyelés, meghitt, biztonságot sugalló légkör van, ha nem engedjük az ellentéteket elhatalmasodni, akkor virágzik a házasság.  Csak békességben, csak a szeretet derűs melegében lesz gyümölcsöző, boldogságot termő a kapcsolatunk. Bárcsak megértenénk: az nem párharc, nem „héja-nász az avaron”, hanem egymás támogatása, közös cél felé törekvés. Sok házasságban az energiák az egymással vívott küzdelemben égnek el, versengésben, önigazolásokban, mentegetőzésben, vádaskodásban, tisztázódásban, ítélkezésben, bizonyításokban… Kössünk békeszerződést, vegyük komolyan a feltételek betartását, és élvezzük áldásait!

   Türelem … fontos vonása a jó kapcsolatnak. Régi mondás: egyiknek tűrni kell. Biztos, hogy a házasságban a közös lelki kasszába nem egyformán teszünk bele, van, aki többet, van, aki kevesebbet… de a mondás hátterében álló felfogás hamis. Mindkettőnek tűrni kell. És tanulni kell a türelmet. Persze, tudom, vannak kialakult, fixálódott szokások… de tudatosítással, párbeszéddel azokon változtatni lehet. Olykor határozottan kell is. Vannak esetek, amikor jogos a mondat: úgy gondolom, ezt már nem tűrhetem tovább. A közös türelem egymás megértő elhordozása. Vannak hibáink, természetünknek vannak árnyékosabb oldalai: sértődékenység, haragtartás, zárkózottság, indulatosság, dominanciavágy, stb. Vannak lelki sebeink, gyermekkori vagy későbbi negatív élettapasztalatból származó terheink: frusztráció, csalódás, kisebbrendűségi érzés, stb. Először magunkat kell megismernünk. A másik hibáit sokkal könnyebben észrevesszük. És általában meg vagyunk győződve: én tűrök többet. El kell kezdenünk önmagunkkal is szembenéznünk. Mentálhigiéné – csúnya szó. A gondolataink, indulataink közötti rendteremtést jelenti. Csak ha tiszta a szemünk, akkor látunk helyesen másokat. Előítélettel, haraggal soha.  Megismerve magamat (hibáimmal együtt), jobban megértve a másikat, türelmesebb tudok lenni.

   Felelősséghordozás … a házasság egyik erőssége kell legyen. Itt nem is annyira az érzelmekről van szó, mint kötelességtudatról, a feladatok vállalásáról, kiállásról, törődésről, segítőkészségről. Sokszor a társadalomban, munkájukban megbízható, kimagasló teljesítményt nyújtó, lelkiismeretesnek ismert emberek nem hordoznak igazi felelősséget a családjukért.  Milyen anomáliák (rendellenességek) szoktak jelentkezni ezzel kapcsolatban?

A cserbenhagyás.  A család gondja, vagy annak jó része az egyik félre hárul. A másik éli világát. Az „elkövetők” sokszor nincsenek tudatában tettük súlyának.

Ráterhelés. Azokat a feladatokat is a másikra nyomom, amiket nekem kellene vállalni. Nem érdekel, ha esetleg összeroppan. (Szamarak példája.)

Könnyelműség: nem mérem fel, hogy döntéseimnek milyen következményei lesznek a családomra nézve (legyen szó anyagi, vagy erkölcsi döntésről).

   Tisztelet … hivatalosan hangzik, pedig nagyon fontos tartalma egymáshoz való viszonyunknak. Benne foglaltatik a szeretetben, de külön kell beszélnünk róla. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni. Közeli kapcsolatban levők úgy gondolják: ez nem téma. Pedig rendkívül fontos egymás méltóságának, szabadságának, határainak a tisztelete, egymás értékeinek, munkájának elismerése egymás előtt, de a nyilvánosság előtt is. Vigyázzunk, ne tegyünk egymásra lebecsülő megjegyzéseket, ne oktassuk ki egymást kivált mások előtt! Ha ezt teszem, tkp. saját magam ellen fordulok, saját jó híremet rontom. Nagyon oda kell figyelnünk erre! A harsány hangon előadott, bántó, sértő viccek is ide tartoznak. A tisztelet védelmet jelent. A Káté tanítja: felebarátom (mennyivel inkább hitvestársam!) tisztességét és jó hírnevét tőlem telhetőleg megoltalmazzam... Még valami: ha nem tisztelem társamat, akkor nem várhatom gyermekeimtől sem, hogy tiszteljenek.

   Megbocsátás … fontos mozzanata a házasságnak, akár a testünk számára a tisztálkodás. Mert sok minden rárakódik a kapcsolatunkra. Bántó szavak, igazságtalan megjegyzések, szemrehányások. Emberek vagyunk. Tapasztalhatunk egymás részéről szeretetlenséget, meg nem értést, közönyt, ezt nyilván fájdalmat okoz. A sebeket azonban nem úgy kell gyógyítani, hogy állandóan piszkáljuk. A felhánytorgatás nem jó módszer. Mindazáltal fontos a kezelés, a tisztázás. A megbeszélés. Ez egy nagyon nehéz lépés. Sok házasságban nem működik. Pedig a bántásokat, sértéseket, hibákat nem lehet a szőnyeg alá seperni.  Nem vitatkozás elindításáról van szó, egymás fejéhez vágott megjegyzésekről. Fontos odafigyelnünk arra, hogy higgadtan, őszintén beszéljünk, ragaszkodjunk a témához: ne a másikról szóló minősítéseket fogalmazzunk meg (te mindig ezt csinálod, veled soha ne lehet, egy összeférhetetlen ember vagy, stb. ), hanem én-formulában fogalmazzunk (én úgy érzem, hogy nem állsz mellém …, én ezt úgy éltem meg, hogy megaláztál …). Ideális eset az, ha beszélgetés elvezet a ne haragudj!, a bocsáss meg! mondatokig. És az igazi kiengesztelődéshez, megbékéléshez. (Fel kell adnunk azt az ostoba elvet: az erős ember soha nem kér bocsánatot. Ez a hozzáállás szerintem inkább a gyávaságról, a tévedések jellemtelen elhallgatásáról szól.)

    Engedelmesség… ez csak a feleség dolga lenne? Kölcsönös, tanítja az ige. „Engedelmesek legyetek egymásnak Isten félelmében.” Nem gazdasági, szervezési, hanem kapcsolati vonatkozásban. Egy érzékeny területre érkeztünk. Mert az akaratunk érvényesítéséről van szó. A legélesebb harcról. Nem mindegy, hogy milyen áron érjük el azt, hogy engedjen, engedelmeskedjen a másik. Zsarolással, kompromisszummal, fenyegetőzéssel, vagy bölcsen megállapodva. Az engedelmesség igazából hitből és szeretetből kell hogy fakadjon. Nem kényszer, hanem okos belátás és öröm kell legyen. Az engedelmesség közös erőfeszítés a konszenzusra, egyetértésre, Isten akaratának a keresésére, a legjobb megoldások megtalálására. Engedem, hogy a másik kibontakozzon mellettem, igazi önmaga legyen: a férj valóban a felelősséget hordozó családfő, feleség a kedvesség, a törődés, gondoskodás megtestesítője. Meg kell tanulnunk egymás szeretetnyelvét, hogy valóban engedelmeskedhessünk egymásnak (emlékeztetőül: elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés).

  „Az egymás iránti engedelmességnek egyik meghitt területéről, a testi együttlétről így ír Pál apostol: „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös akaratból egy időre, hogy az imádságnak éljetek; azután legyetek ismét együtt, hogy a sátán meg ne kísértsen titeket amiatt, hogy nem tudjátok magatokat megtartóztatni (1Kor 7,5).” Ebben is döntő az egymás iránti szeretet, és eligazító a Hegyi beszédben olvasható krisztusi tanítás: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjetek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal; mert ez a törvény és a próféták (Mt 7,12 ).” Ahogyan szeretnéd, hogy házastársad viszonyuljon hozzád, úgy viszonyulj te is hozzá!

Dicséretet szeretnél? Dicsérd meg! Kedvességet? Légy kedves! Megértést? Szakíts időt rá, hallgasd figyelemmel, és próbáld megérteni. Van egy kedves mese egy nem éppen kedves fiúcskáról, akit a jó tündér úgy próbál jó útra téríteni, hogy minden csíny, amit elkövet testvére ellen, nyomot hagy rajta is. Elcseni a testvére színes ceruzáját, másnap reggelre nyoma vész a táskájának, lefröcsköli testvérét, másnap hasra esik egy pocsolyában, megüti a testvérét, másnapra az ő szeme kékül be, mindkettő. Így van ez a házasságban. De nemcsak a rossz, a jó is visszahat: a megosztott szeretet fénye felragyog az én arcomon is, a békesség légkörében az én életem is felvidul.”

   Készség a nehézségek hordozására, a konfliktusok feldolgozására. Konfliktusok vannak és lesznek. Szeretetlenségből, mulasztásból, valamilyen szenvedély miatt, túlzott elvárásokból, félreértésekből, türelmetlenségből, sértődésből, egymás hibáztatásából adódnak. Olyankor megáll az élet, vagy csak nyikorogva halad. Hallgatás van. Fogak között kiszűrt szavak. Barátságtalan megnyilvánulások. Hogyan lehet feloldani? Nagyon nehéz ebből a helyzetből kimozdulni. Ki kezdeményezzen, hogyan mondjam meg, hogy mi az, ami nem tetszik? A másiknak tudnia kellene. Patthelyzet. Valakinek lépni kellene, de a magunkban felállított szabályok szerint sem lehet. Ezt mindketten úgy érezzük. Súlyosan esik latba itt a természetünk. Nos, a nehéz természetű ember nehezen oldja meg a konfliktusokat. Még a kisebbek is hosszan tartanak. Aki derűsebb kedélyű, annak könnyebb. Itt jó lenne egy receptet adni. Ezt és ezt a gyógyszert kell bevenni. Mi inkább a másiknak adnánk be. Miatta állt elő a helyzet. (Lázár Ervin írása: gyógyszertár – idegesség, hiszti, zsörtölődés, pufogás, önzés, stb. - csak saját használatra.) Együtt kell bevenni. Mindkettőben meg kell legyen az akarat. A kivárás technikája nem mindig ésszerű.  Célravezetőbb alkalmat keresni arra, hogy higgadtan megfogalmazzuk azt, hogy mi bánt, mit várnánk el társunktól. Nem könnyű megtenni (önérzetességünk, érzékenységünk vagy a másik érdektelensége miatt). Egy internetes történet arról szól, hogy a karrierjét építő, társasági életét élő férj csendes, visszahúzódó, szemmel láthatóan egyre halványabb feleségének azt a kérését, hogy valamit meg kellene beszéljenek, azzal utasítja vissza: drágám, mindened megvan, örülj neki, és ne zaklass törékeny lelked problémáival. Aztán egy hónap múlva a férj üresen találja a házat, a konyhaasztalon egy cetli van, a következő szöveggel: kórházba mentem, rákos vagyok, utolsó stádiumban, az orvos szerint csak néhány napom van.  Néha oda juthat a helyzet, hogy külső segítségre van szükség. Mediáció – békéltetés.  

   Reménység. Két irányú. Földi vonatkozású. Jó reménységgel kell legyünk egymás iránt. Nem elég csak remélni, hogy jobbra fordul a kettőnk viszonya, hanem vállalni is kell, időt szánni, áldozatot hozni, gesztusokat tenni. A reménység nem tétlenség, hanem a biztos célért való állandó, közös küzdelem.

Másodszor: a hívő ember nemcsak a mulandót ismeri, hanem az örökkévalót is, ezért a legőszintébb, legmélyebb, legintimebb kapcsolatát (választott, rendelt társával) is az Isten előtt éli meg, s így jó reménysége lehet arra, hogy az nem csak sikeres lesz, de bizonnyal sok-sok áldás is fakad belőle...  

Gyöngédség… fentebb utaltunk már rá. Fontosak a kedves gesztusok. A mi kultúránk egy kicsit ridegebb, ritkán látok kézen fogva járó házaspárokat, de ide tartoznak a kis jelzések, finom vacsora, csokor virág. Amit 100 szemrehányás nem tud megoldani, megoldja egyetlen szeretetből fakadó, gyöngéd mozdulat. Fontos az őszinte szándék. Ne csak csel legyen! Olvastam, hallottam is: a házasságban 1 rossz élményt (bántó megjegyzés, kritika, makacskodás, hiszti) 5 jó tud kiegyenlíteni. Nem jó, ha felborul az arány. 

Megértés… mindenikben benne volt. Mégis, itt külön említjük. A házasság élhetőségét garantálja. A házasság az a hely kell legyen, ahol megértenek, ahol figyelnek rám, ahol megértek, és figyelek a társra. Jó, ha ez kölcsönös. Szerencsés esetben egy egészséges egyensúly alakul ki. Gyakori panasz, hogy nem ért meg a férjem, a feleségem… nem érti meg, ha kimerült vagyok, fáradt, vagy éppen ideges. Lehet, hogy közben a másik is hasonló gondokkal küzd, és hasonlóképpen megértésre vár. Egy függő helyzet alakulhat ki, ami kölcsönös vádaskodásba csaphat át. Kinek kit kell megérteni? Szerintem annak, aki éppen erősebb, stabilabb abban a helyzetben.

Humor …  fontos a házasság energiagazdálkodása szempontjából. Derűt hoz, levezeti a gőzt. A nevetés jó dolog. Pozitív érzéseket, indulatokat szabadít fel. Jó, ha egészséges öniróniával rendelkezünk, ha magunkat nem vesszük túlságosan komolyan. Nagyon feszült helyzeteket lehet így megoldani. (A férj komoly, vészterhes arccal a szépen megterített asztalra teszi a kamrában megtalált megpenészedett kenyeret: ma ezt esszük meg, amit két hete rothasztasz.   A feleség feláll, hoz egy törött konyhakést, és azt mondja: akkor vágjuk fel ezzel a késsel, amit egy éve javítasz.) A nevetés összeköti az embereket. Chaplin mondta: ha van humorérzékünk, meg tudjuk érteni az emberi szenvedést. Elgondolkoztató.

RAJZ – egy ház, aminek alkotóelemei a felsorolt értékek, vonások.

Boldogabbá tehető-e a házasságunk?  (Jn 2, 1-12)

   A kánai menyegző történetét olvastuk fel. Néhány gondolatot fűznék hozzá csupán. Képzeljük el, milyen érzés az, hogy ha már az első lépésnél problémák adódnak. (Nem indul szerencsésen, mondanánk. Aztán Jézus segítsége által csodás vége lesz.) Minden házasságban jelentkeznek testi és lelki hiányosságok, elégtelenségek. Nincs tökéletes házasság. Még a mennyben sem, mert ott egyáltalán nem lesz… De Jézus be akarja és tudja tölteni szükségeinket. Azt akarja, hogy áldásával helyre álljon békességünk, örömünk, és ne hátráljunk meg a kudarcok miatt.

   Mostanában hallottam egy érdekes magyarázatot: abban az időben az esküvőn a bor biztosítása a vőlegény felelőssége volt. Jézus tehát mint Vőlegény lép fel… az övéivel szemben.  Bárcsak belevinnénk szeretetét, jóságát kapcsolatainkba.

   Házasság hete. Jó alkalom arra, hogy tudatosítsuk: fontos odafigyelni egymásra. Hogy ezen a területen mindig van tovább. Többet érdemel a házasság, a házastárs, mint amennyit áldozunk érte. 

     Nagyon hamar befejezhetjük, lezárhatjuk a felvetett témát. Szavazat alá bocsátjuk a címben megfogalmazott kérdést, összeszámoljuk a voksokat, kihirdetjük az eredményt: mi azt a döntést hoztuk, hogy…  Azt mondják, hogy döntéseink sokkal inkább rólunk szólnak, mint az igazságról. Akár azt mondod valamire, hogy meg tudod csinálni, akár azt, hogy nem, igazad lesz. Szóval, egy kicsit át kell gondolnunk a hozzáállásunkat. És hiszem azt, hogy amíg élünk, addig változtatni tudunk dolgokon, legalábbis a mi felelősségi körünkben. A házasság ilyen. Az életformánk ilyen. Magunkkal kell elsősorban szembenézzünk (pl. a féltékenység - az esetek túlnyomó többségében kényszerképzet.)

  Vissza az eredeti kérdéshez: boldogabbá, jobbá tehető, adott esetben gyógyítható a házasság? Mert az a mi felelősségünk, és nemcsak magunkért kell vállalnunk. „Coniugum” – szó szerint közös (gyönyörűséges?) iga. Ha az egyik csak fél ímmel-ámmal húzza, vagy más irányba, vagy a másikat magára hagyva, akkor… 

  Vannak, akik határozottan kijelentik: nem. Olyan, amilyen, túl kell élni, ki kell bírni, végig kell csinálni. Punktum. Így alakult, én ilyen vagyok, a társam olyan, ezen nincs mit variálni. Sokan látják így a házasságot. Persze, joguk van hozzá, és biztos, tapasztalataik is ebben erősítik meg, mégis: egysíkú gondolkodás ez! (Vicc a rizzsel. Amerikai tisztet kérdez a kínai: „ti hány kalóriát adtok naponta a katonáknak?” „5000-ret.” „Hogy esznek meg 1 zsák rizst?”) Ő csak a rizses megoldást ismeri. Apámék is így éltek, stb. Szomorú látni, hogy sok ilyen mozdulatlan, megkövesedett kapcsolat van, amit csak automatizmusok tartanak fenn. Persze, jó, hogy még együtt vannak, de élhetnének sokkal szebben, felszabadultabban. (Történet egy koldusról, akinek a surgyéjában több milliós vagyont találtak, de megszokta azt az életformát. Ellenpélda Kassán… „hálából a városnak”.)  

   Hála Istennek vannak, akik azt mondják (idealisták lennének?): igen. Nemcsak egyszer mondták ki az igent, hanem újból és újból megteszik. A házasságon lehet javítgatni, fel lehet tölteni szeretettel, minőségibbé lehet tenni. (Történet az idős házaspárról.)

   De vajon hogyan? Ez a nagy kérdés. Ezt próbáljuk megvizsgálni… Biztos, hogy nem megy magától és nem megy varázsütésre. Nem elég azt mondani: mától kezdve jobban odafigyelünk egymásra, boldogabban élünk. Nyilván, ez már haladás… Ám ezen dolgozni kell. Mindegyre le kell győzni a „mindent megtettem, semmi eredménye” kicsinyhitű érzését magunkban. 

• Ha változtatni akarunk, akkor magunkkal kell kezdenünk. Aki erre nem hajlandó, az önmaga mondja ki és hajtja is végre az ítéletet házassága fölött. Aki csak olyan gyógyszert akar, amit beadhat a férjnek, feleségnek, az téves úton jár. A pszichológusok szerint egyenesen gyerekes gondolkodás ez: a másikat átalakítani… Fontos önmagunk megismerése. (Mi az: mindent lát, saját magát nem. Hát a szemünk! De belső látásunk is ilyen.) Szembe kell nézzünk magunkkal, múltunkkal, örökölt természetünkkel, tulajdonságainkkal, tanult szokásainkkal. Jó-jó, hogy olykor idegesítő a feleség, de vajon én miért kapom fel olyan könnyen a vizet? Vajon logikusak, követhetőek az igényeim? Szülőfalumban mondták szeszélyes hangulatú személyekről: nem lehet tudni, hogy mikor milyen „ándungja” van (hangulat, kedv, németül: sejtés.) Van, amikor szereti, hogy kérdezzék, van, amikor nem. Hát hibás a másik, hogy engem felhúztak a munkahelyen, neki pedig halvány gőze sincs erről? Tudom ezeket magamról? Mi az, ami nehezen elviselhető a stílusomban, és mi az, ami engem zavar, mi az, amitől robbanok? (Önmagunk megismerésének legjobb eszköze a másik ember). Vajon én az ő helyében hogyan reagálnék?
• Segít a továbblépésben elvárásaink átértékelése (racionalizálása), érzelmeink, indulataink kordában tartása… Vannak fix ideáink (amiket tanultunk, amik kialakultak bennünk, amiket bele viszünk kapcsolatainkba is): márpedig a férjem/feleségem ilyen kell legyen, és ha nem, akkor ki vagyok borulva, keserű csalódással állapítom meg: tényleg egymás elleni harc a közös élet. Nézzük csak: tényleg fontosak ezek a rögeszmék, megéri erőltetni őket, kivált, ha a társam számára megterhelőek? Úgy gondolom, hogy valahol félúton kell találkozniuk az egymással szemben támasztott követeléseknek. Ha pl. a rendmániás feleség azzal fogadja férjét (fárasztó nap után): megmondtam, a koszos ruháidat ne dobd le a szobába, akkor ez nem jó kiindulópont. Máris megvan a hangulat. (Egyáltalán: érdemes pozitívan fogalmazni: örülnék, ha betennéd a szennyes-kosárba. Persze, fontos a hangszín is.) Vagy az ételre kényes férj megjegyzi az egész délelőtt a konyhában sürgölődő feleségnek: ez még rosszabb, mint a múlt héten…  Értjük, a hangulatot elkerülendő, mindkét félnek engedni kell, valahol középen kell találkozni. (Történet Pistával.)
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha igyekszem jobban, őszintébben megismerni a társamat. Az „ismerem én!” felsóhajtás többnyire azt jelzi: beskatulyáztam, s ezzel meg is pecsételtem a kapcsolatunkat. Vajon érdekel-e, hogy igazából mit vár el tőlem, hogy milyen lelki (régebbi, újabb) sérelmeket, komplexusokat hordoz (egy részüket tőlem is szerezhette), milyen gondolatok foglalkoztatják. Ha ezeket jobban megismerem, akkor jobban meg tudom érteni, sőt el tudom fogadni társamban azokat a vonásokat, megnyilvánulásokat is, amikkel nem értek egyet. A másik megismerésében nem az én észrevételeim a fontosak, hanem az ő álláspontja. Ha azt mondom, hogy „ó, a feleségem olyan határozatlan, sajnos, mindig egyedül kell döntsek”, akkor e mögött az is lehet, hogy mindig letorkolom, lehülyézem, és egy idő után már tényleg meg sem szólal.
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha többet beszélünk egymással. És nemcsak mindennapi dolgokat. Ha a beszélgetésnek van lelki intimitása. Ha érzelmeink is szóba kerülnek. Őstörténet: Éva először a kígyóval beszél. A Bibliában a házastársi beszélgetések első formája egy bosszúeskü. Hát nem valami reménykeltő… A házasság beszélgetésekből él. Több kell legyen annál, hogy „engedd ki a tyúkokat!”, „mire jövök ez és az legyen elvégezve!”, „ne felejtsd el ezt és azt vásárolni!”, hanem leülni, és beszélni közös emlékekről, gyermekekről, magunkról. Legalább napi félóra, inkább óta… Nem másokkal kell a férjemről, feleségemről beszélnem, hanem vele személyesen. Nem könnyű. Nincs meg a kultúrája körünkben. (Székely vicc. Két hónap után. „Hol voltál?” „Kint.”) Teremtsük meg!
• Stabilabb, békésebb a házasság, ha közös szokásokat, ún. családi rituálékat alakítunk ki (pl. közös ünnepi ebéd, amennyiben lehet, közös vacsorák, születésnapok megtartása), ha időt szánunk arra, hogy együtt kiruccanjunk… Ezek az alkalmak minőségi idővé válhatnak, az ünnep másféleségét hordozzák magukban (persze, feszültségforrások is lehetnek, idegesség, stb., pl. veszekedős családi találkozók, italozásba fúló születésnapok, stb.)
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha nyitottak vagyunk új kezdeményezésekre, ha olykor kimozdulunk a megszokott hétköznapokból. Ha vannak közös projektjeink. Pl. egy kirándulás, vagy egy tanfolyam, vagy egyszerűen a lakás átrendezése. Érdekes, csak a szerelmesek akarják elvinni egymást a világ végére, a házastársak már nem. Pedig a szerelmes még csak mosolygott, még csak flörtölt egy kicsit, a felség pedig szült, főzött, a férj robotolt, dolgozott - szóval jobban megérdemelné. Programokon részt venni, különben belesüppedünk a mindennapokba, bemerevedik, monotonná lesz a kapcsolatunk. Hát ez rajtunk is múlik!
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha nem mondunk le teljesen a meglepetések szerzéséről, ajándékozásról. Nem a szokásos karácsonyi zokni-sör, zsebkendő-fakanál kombinációra gondolok, hanem spontán, kisebb vagy akár nagyobb meglepetésre: egy-egy csokor virág, egy szép könyv, vagy valami finom vacsora, valami kedves újdonság, meghívás, új függöny, stb. Kell legyen a házasságban játékosság, derű.
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha észrevesszük és tudatosítjuk a pozitív dolgokat, ha megköszönjük egymásnak, ha hálásak vagyunk és azt kifejezésre is juttatjuk. Azt kell gyakorolni, ami örömet szerez a másiknak, és az jót tesz a házasságnak is. Néha megdicsérni a levest, frizurát, a férj munkáját, elmondani, hogy örülök neki, stb. Hát ennek sincs nagyon kultúrája. Egy kritikus megjegyzésre 5 dicséret kell jusson. Hol vagyunk ettől az aránytól? (Ami jó, azt megtartsátok…) Ide tartozik az egymás tisztelete, megbecsülése. Amikor ez hiányzik, az végzetes. Családterapeuták mondják: akik túljutnak ezen a ponton, ott nem menthető a kapcsolat.
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha tudatosan igyekszünk visszatanulni a feleség és a férj szerepet. Sok minden változott az évek során, anyukák, apukák lettünk, mamák, taták, vállalkozók, munkatársak, presbiterek, de állandóan tanulni, tudatosítani kell: férj vagyok, ennek az asszonynak a boldogsága tőlem függ, feleség vagyok, férjem kedélyállapotát nagyrészt én határozom meg. Házassági eskü csak a másikra vonatkozik! A legfontosabb személy a családomban, az életemben a férj, a feleség marad!
• Boldogabb lesz a házasságunk, ha arra törekszünk, hogy boldogabb, megelégedettebb legyen a másik, nem tartóztatjuk meg magunkat egymástól, nemcsak testi, de lelki értelemben is. Figyelmesek vagyunk észrevenni gondjait, szívesen segítünk, egymásért vagyunk, és nem egymás ellen. (Sajnos, hogy sok házasságban az egymás melletti túlélés stratégiáját dolgozzák ki a hitvestársak. Vannak, akik csak túlélnek a házasságban a másik erőszakossága, sértődöttsége, közömbössége mellett.) Ennél több lehetőség van, ennél nagyobb ajándékok vagyunk egymás számára, éljünk a lehetőséggel: házasságunk boldogabbá tehető.  

A nagycsalád…

   Arra kaptam a felkérést, hogy a nagycsaládról mondjak néhány szót, az abban megélt örömökről és nehézségekről. Miközben készültem, engem is meglepett a felismerés, hogy kifejezetten erről a témáról soha nem írtam, nem beszéltem, így ez az első alkalom, amikor csak erre összpontosítok. (Mondanivalóm rendszerezése még nem sikerült…) Pedig kétszeresen is érintett vagyok: a. nagycsaládból származom, b. és jelenleg is viszonylag nagy családban élek. Persze, ez a háttér lépten-nyomon felsejlik- direkt vagy indirekt módon - magatartásomban, megnyilvánulásaimban.

    Tapasztalataink meghatároznak… és ez azt is jelenti, hogy ami most következik, az elfogult, szubjektív vallomás lesz Ugyanilyen meggyőződéssel vagy éppen lelkesedéssel képviselheti valaki a tudatos „csak egy gyerek” álláspontját. A nagycsalád önmagában nem erény, nem többlet, nem garancia arra, hogy pl. tagjai önzetlenebbek, szociálisabbak lesznek, mint mások. Persze, vannak közösségi szempontok, összehasonlítási lehetőségek vagy éppen statisztikai kimutatások, amik a nagycsalád mellett vagy ellen szólnak, de értékelésünkben a döntő mégis az marad, amit átéltünk.

    A Bibliában a család, a testvéri közösség mindenképpen pozitív kategória, Isten áldásának a jele, a bizonysága. Gondoljunk a Rebekának mondott áldásra: te, mi húgunk (1 Móz 24,60)… A család erőt, tekintélyt, szinte azt mondanám: hatalmat jelentett. (Ha nincs gyerek, nincs jövő, nincs tovább.) Vagy a jól ismert, sokat idézett igeversre: az anyaméh gyümölcse jutalom (Zsolt 127,3). Egy gyönyörű tanítás szerint az igaz barát mindig szeret, és testvérül születik (Péld 17, 17)… A testvéri kapcsolat tehát a viszonyítási alap a hűségben, odaadásban, összetartozásban. Jézusnak az utolsó ítéletről szóló tanításában az elidegenedés, a romlás legrettenetesebb jele az, hogy egymás ellen fordul, sőt halálra adja gyermek a szülőt, testvér a testvért (Mk 13,12). Sajnos, sok példa van arra, hogy megromlik, sőt ellenségeskedéssé válik ez a legbizalmasabb kapcsolat is.       

   Egy rövid utalásban azt is megemlítem, hogy más a megítélése a nagycsaládnak ma, mint mondjuk pár évtizeddel ezelőtt. Pozitív eltolódás tapasztalható (legalábbis elméletben). Egyfajta tisztelet, elismerés jár a népes családnak. Ma sem könnyű, de régebb még nagyobb anyagi terhet, gondot jelentett a sok gyerek. Sánta Ferenc nyomasztó írása jut eszembe: „Sokan voltunk”. (Zsuzsa lányunk házasságkötésünk után másfél évvel született meg, egyik szomszéd néni érdeklődött néhány hónappal egybekelésünk után: még nem várják a babát, tagadó válaszunkra azt mondta: na, milyen ügyesek!)  Ismerhetjük a régi (nem éppen bibliahű) mondást: esőt s gyermeket nem kell kérni. Napjainkban a mi kultúrkörünkben a nagycsalád Isten kegyelme általi szándékos, tudatos vállalást jelent.  

   Logikusan a gyermekek száma alapján neveznek nagynak egy családot, de igazán naggyá, erőssé (lelki értelemben is) a szeretet, az összetartás, a belső értékek teszik. Ismerünk olyan eseteket, hogy állandó villongás, harc, irigység, versengés, pereskedés van a testvérek között (senki senkivel nem beszél), de van példa – hála Istennek – az őszinte szeretetre, áldozatkészségre, a szolidaritásra, önzetlenségre.

    Hivatkoztam rá, hogy én magam is nagycsaládban nőttem fel, és számomra ez a világ legtermészetesebb, és utólag teszem hozzá – bár ezt nem érzetem mindig így -: legjobb dolga volt. Szüleink nem kérdezték meg tőlünk, hogy akarunk-e testvért, nem is gondoltuk soha, hogy nekünk kellene dönteni ebben a kérdésben… Amikor feleségemmel bejelentettük a három nagyobb lányunknak a negyedik testvér érkezését, akkor gyanakodva néztek ránk: igaz, csak viccelnek édesapáék. (Nem tudom pontosan mi volt ebben a kérdésben: leplezett öröm, leplezett félelem?) Persze, minden változás ua. kihívás, kockázat is, mert ha változnak a körülmények, a család összetétele, akkor az én helyzetem is átértékelődik. Ez pedig kisebb-nagyobb krízist válthat ki. De az a szeretet, a megértés légkörében áldássá, növekedéssé, gazdagodássá válik. A közösségélmény egy magasabb szintjére léphetünk. Egy régi tanítás szerint: ha emberek közt élsz, az óhatatlanul hatással lesz rád. Összetartó, egymást támogató, hitben élő család(tagok) esetében ez változás épülést, növekedést, lelki fejlődést eredményez.

   Kisebb testvéreim érkezésével kapcsolatban nem emlékszem semmiféle traumára… Illetve kamasz koromban már elmorfondíroztam azon, hogy nem örvendenék, ha születne még egy testvérke. Nyilván, jelentkeztek annak idején köztünk is, és lányaink közt is lángoltak fel konfliktusok, nézeteltérések. A Biblia tele van hasonló történetekkel (Kain és Ábel, Ézsau és Jákón, Rúben és testvérei, akár a Jézus és testvérei/unokatestvérei viszonyára is gondolhatunk). Fontos a szülők hozzáállása, bölcs, tapintatosan irányító, de határozott közbeavatkozása. Nem a tisztázás a legfontosabb, nem az, hogy egyiknek igazat adjunk a másikkal szemben (néha szükség van konfrontációra is!), hanem mindenekelőtt a békesség, az egyetértés útjának megtalálása, ami tovább, ami előre visz. Annak megértetése, világossá tétele: akármi történik, együtt és egymásért vagyunk.  

   A testvéri közösség – lányaim véleménye szerint – a helyes konfliktuskezelés, a kompromisszumkészség, az empátia, a tolerancia gyakorlásának az iskolája. Tandíjmentes, ingyen képzés. És közben azt is megtanulja az ember, hogy nem ő a világ közepe, hogy meg kell osztania dolgait (ez néha nehéz, de egyre inkább örömmé válik). Persze, vannak bosszantó dolgok is: a másik (ilyenkor nincs is neve) felveszi a ruhádat, rendetlenséget hagy maga után, nem mosogat el, pedig ő a soros, hogy mindig mozgás, lárma van körülötted. Néha veszekedés tör ki. Kiabálás, harag. De aztán rájössz: azok okozták ezt (vagy azokkal szemben követted el), akik a legközelebb állnak hozzád, akikre egyébként mindig számíthatsz. És így nem nehéz megbocsátani.  Feleségem azt állítja: a nagycsalád – ha istenfélelem, egyetértés van - kész lelki terápia. Nincs szükséged pszichológusra, van, akivel megoszd örömödet, bánatodat. Nelli húgom szerint a nagycsaládban felnőni óriási élmény, soha nem unatkozol, mindig akció van: legyen az munka, játék, vagy valamilyen csínytevés. Nem egy statikus, hanem egy dinamikus rendszer az, ahol mindig akad valaki, aki – ha gond van - egy új szempontot mutat fel, kimozdít a holtpontból. A testvérek sok hiányt pótolnak, támogatást, védelmet jelentenek. A velük való szövetség akkor is stabil fogódzó, ha kilépsz a burokból. Eddig az idézet.

   Szoktam mondani azoknak a szülőknek, akik arra hivatkozva nem akarnak második gyereket, hogy az egynek mindent meg szeretnének adni: akkor adják meg az élet egyik legnagyobb ajándékát, a testvért. Külön lehetne beszélni arról, hogy milyen szerepek jutnak a gyerekeknek a testvéri közösségen belül, de ez már túllépné a rám bízott téma kereteit.  Nekem a családban nagyon kényelmes, előnyös pozíció adatott: harmadikként születtem, a testvéri kapcsolat minden változatát átélhettem, és a mai napig gyakorolhatom: van nővérem és bátyán, húgom (kettő is) és öcsém.

   A család meghitt körét túllépve nehézségek adódhatnak. Ami családon belül pozitív élmény, védelem, mókás, jó dolog, az a kint nagyvilágban problémaként jelentkezhet. Emlékszem, nagyobbacska koromban kínos volt egy-egy odavetett megjegyzést lenyelni: hű, ti annyian vagytok, mint a cigányok (elnézést tőlük), vagy azzal szembesülni, hogy az egykéknek több minden jut. Én azért nem mehetek az osztálytársakkal ide vagy oda, mert van egy csomó testvérem... Ez a belső küzdelem is hozzátartozik (vagy inkább: hozzátartozott) ehhez az életformához. Az bizonyos: nemcsak a szülő, hanem a gyermek is megharcol – akár ilyen értelemben is - a nagycsaládért. Nyilván, érettebbé válva túljutottam ezeken a vívódásokon, és egyre inkább az értékeket láttam. Nagyon gazdag, kivételes kegyelemben részesült embernek tudom magam emiatt. Nagy nyereség ez számomra. Rendkívül hálás vagyok azért, hogy testvéreimmel jó kapcsolatban vagyunk, nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Imádságaimat gyakran a régi családért való fohászkodással kezdem.   „A család az a hely, az a közösség, ahol mindig kerül valaki, aki – ha szükséges – beugrik helyetted”. Isten családja az a hely, ahol van közbenjáró.  Lányaink életében kevés olyan eset volt, amikor a kinti életben problémaként jelentkezett az, hogy többen vannak. Sőt, többnyire pozitív visszajelzéseket kaptak. Az néha zavaró volt, hogy az iskolában hasonlítgatták egymást. „Bezzeg a nővéred!”

    A felnőtt gyerek házassága mindig próbatétel a testvéri közösségre nézve. A régi családunkban is volt egy ilyen történet: egyik hitvestárs úgy vélte, hogy párja túlságosan a család befolyása alatt áll, és  önállóbbá kell válnia. (Az én válaszom erre:) A család – szerencsés esetben – éppen abban támogat, hogy önállóbb – vagyis öntudatosabb, felelősebb, egészségesebb, kiegyensúlyozottabb – légy kapcsolataidban.  

    Hogyan lesz valakinek nagy családja? (Jeleztem már, hogy nem tartom igazán nagycsaládnak magunkat – ha egyik, másik hiányzik, már olyan kevesen vagyunk -, de hálásak vagyunk a négy gyermekünkért. )… Mint minden, ez is mindenekelőtt kegyelem. Biztos szerepet játszik a régi családból hozott tapasztalat. Egyfajta belső nyitottság. Már az udvarlás időszakában beszéltünk egykori menyasszonyommal (jelenlegi feleségemmel… apropó házasság hete: a tegnap olvastam, hogy az igazi szerelem mindent kibír, még a házasságot is) arról, hogy több gyereket szeretnénk. Mert „a bébik olyan aranyosak”. Mert olyan szép a népes család!  Mert akkor tele van a ház élettel (később kiderül: egyébbel is.) Édesanyám mondta: a gyereknevelés nemcsak értékes, de érdekes dolog is. A legizgalmasabb, a legnemesebb feladat. Ő valóban szent szenvedéllyel végezte és végzi mind a mai napig (85 éves). Tőle hallottam: Jézus, család, munka- ez a helyes sorrend. 

   A gyerekekért meg kell harcolni… születésüktől kezdve, sőt, még előbb… és aztán utóbb is. A mi esetünkben (feleségem esetében) ez négy császármetszéses szülést jelentett. A harmadiknál mondta a lelkészcsaládból származó szülésorvos: nem kell kísérteni az Istent. A negyedik érkezését még a szülőknek is csak az utolsó száz méteren jelentettük be: és a többiek mellé egy csodálatos életet kaptunk. Nem értem, hogy az, aki gyermekében rácsodálkozik az élet ajándékára, és esélyt kap arra, hogy még eszköze legyen ennek a csodának, miért zárkózik el sokszor olyan visszautasítóan ettől. Tudom, gondok is adódnak, határaink, korlátaink vannak… A jó családtervezés Istennel konzultálva történik.   

   Megvan később is a maga terhe, harca. Idő- és energiaráfordítás, odafigyelés, aggodalom, viták, fáradtság… Konfliktusok szülők között a gyerekek miatt, a gyermekek között is (elsősorban a korban közelebb állók rivalizálnak egymással).

    Beszélhetnék a gyermeknevelés könnyű (néha talán könnyes) igájáról. Sokat hibáztunk. Első gyermekünkkel túl szigorúak voltunk (láttunk ún. elrettentő példákat elkényeztetett gyermekekkel… és azt mondtuk, hogy már pedig mi…), az utolsóval talán túl engedékenyek (néha finoman szemünkre is vetik, amikor a kicsit ironikusan így szólítják: „jaj, az egyetlen kincse édesanyának!”). Mindenesetre meg vagyok győződve, hogy több gyereket könnyebb nevelni, könnyebb következetesnek lenni, az elvárásokat reálisabban, arányosabban látni. A több gyermek talán hitelesebb perspektívát kínál (feleségem egykét nevelő kollegái tele vannak panasszal, hogy milyen nehéz, hogy milyen sokba kerül, stb. Mi nem engedhetjük meg ezt a negatív fényűzést magunknak, nem roppanhatunk bele egy gyerek felnevelésébe, mert több van. És talán inkább belátjuk azt, hogy életünket Istenre kell bízni… Óriási lelki hozadéka lehet ez a nagycsaládnak!) 

   Gyermekeink is abban nőnek fel, hogy más is él ezen a világon, az élet interakció, figyelemmel, tekintettel kell lennünk egymásra. Megtanulják az együttérzést, teljesebben megélik szeretet dimenzióit. Bár a hit Isten személyes ajándéka (), kibontakozása mégis közösségben  történik: talán (kicsit óvatosan mondom ki, dogmatikailag nem teljesen helytálló): a nagycsalád ebben is segítséget jelent, jelenthet. Az Igére való együtt figyelés, az egymás mellé állás, együttimádkozás felemelő élményének megtapasztalása lelki impulzus, erőforrás lehet.  

   Gyakran kérdik: hogy jut időtök? Nagyobb családi körben átértékelődik az idő is. Minőségibb lesz. Egy-egy közös étkezésnek, ünneplésnek, beszélgetésnek óriási töltete tud lenni, messzemenő hatása. Az együtt töltött időt mindenképpen ki kell használni: hamar kinőnek a kezünk közül (jó értelemben), pár év, és már nem veheted ölbe gyermekedet, nem olvashatsz neki mesét. Keresni kell az alkalmakat (áron is megvenni). Boldog ember az, aki megtalálja az egyensúlyt a hivatás és család között. (Utóbbi években szigorúan megszerveztük a családi kirándulást… szent dolog, megható, hogy lassan 26 éves lányunk is velünk tart, a második is, akinek udvarlója van…)

    Legnagyobb örömünk, hogy ragaszkodnak egymáshoz, szeretnek együtt lenni. Egy szobában élnek (és két ágyban).  Papi családoknál vetődik fel az istentiszteleteken való részvétel kérdése. Ez nálunk valahogy természetesen alakult, nem volt kényszer. Vasárnap együtt reggelizünk, együtt megyünk a templomba.

    Nem vagyunk tökéletesek, alakítjuk egymást. Mennyei Atyánk formál egymás által… hisszük, a Krisztus ábrázatára. Magam is sokat idomultam a nagycsalád kölcsönhatásában… Irodalmi kifejezést használva: fejlődő „hős” vagyok. Még sok faragnivaló van rajtam. Legnagyobb élmény a szeretet. A legbiztosabb alap Krisztus. A legnagyobb érték: a megváltás. 

Szokásaink, szenvedélyeink és a családunk   (2022. febr.12., vázlat)

    Sok házasság - fiatal párok esetében is – egy kényelmetlenül bebútorozott szobához hasonlít. Kerülgetni kell a keresztbe tett asztalt, mindegyre belebotlik (belerúg) az ember az ajtó elé helyezett székbe, beleveri a fejét a lelógó lámpába, de ilyen a dizájn, és egyre inkább ilyen marad. Át lehetne rendezni a bútorokat, de senki nem fog neki, talán mert eszébe sem jut, mert megszokta, ez neki így jó, amúgy az újraszervezés sok fáradsággal, vesződéssel járna, nem beszélve arról, hogy a másikkal is meg kellene tárgyalni az egészet. Az pedig mindennél kényelmetlenebb. Ha megfelel a másiknak, akkor nekem is… Ismerjük ezt a helyzetet.

    Az a jó hírem, hogy soha nem késő átrendezni a lakásunkat, átértékelni, felfrissíteni a házasságukat.

Felelősséget hárító, mentegetőző hazugság kijelenteni: ezen nem lehet változtatni. Az igazság inkább az, hogy nem akarunk újítani, hogy megszoktuk, belenehezedtünk az adott körülményekbe… Ki akadályoz meg abban, hogy például elkezdjek virágot vásárolni a feleségemnek, ha eddig nem is tettem? Hogy akár 25 év házasság után hétvégenként megkérdezzem a férjemtől: milyen ebédet, milyen programot szeretne, mert tudom, hogy egész héten keményen dolgozott. Persze, egy ilyen fordulat, átalakulás hátterében egy belső történés áll, valahol a szívekben kell elinduljon valami, de külső megnyilvánulásai is vannak.

      Ha konokul kitartunk amellett, hogy nem lehet változtatni (persze, ez a kényelmesebb, de mindenképpen a rosszabb változat), akkor magunkat és - ami szomorúbb - társunkat korlátozzuk le, és fosztjuk meg a jobbnak, szebbnek az esélyétől, és kárhoztatjuk egymást egy mindenki számára előnytelen helyzet elviselésére. (Azzal, hogy nincs kedvem, elveszem a másikét is.) Előre bocsátom: a szenvedélyek még inkább merevvé teszik a házaséletet (már az unalmas rutin miatt is: mindig ugyanaz ismétlődik.)    

   Kérdés, hogy megvan-e a készség, a rugalmasság, a jó szándék, a szeretet bennünk a megújulásra? Ha mindennek úgy kellene maradni, ahogy van, ahogy kialakult, akkor fölösleges most itt ezzel a témával az időt tölteni. Akkor csak az elfogadásról, a kibírásról és eltűrésről kell beszéljünk. Sajnos, sokan ebben látják a házasság lényegét, vagy inkább keserű valóságát. Nem mondom, ez is hozzá tartozik, de a hitvestársi kapcsolat sokkal több az ennél… Többé tehető. Senki nem állítja közülünk, hogy semmi értelme a földet művelni, úgyis mindegyre burjánt terem.  Hagyjuk hát úgy, ahogy van! A házasságot is ápolni, gondozni kell.

   Persze, két emberen múlik: van, aki nem akar változást, egy vállrándítással elintézi: ilyen vagyok. Ez azt is jelenti, hogy a másik kénytelen alkalmazkodni hozzám – vagyis két (vagy több) ember nevében döntök. Mások is viselik döntésemnek vagy döntésképtelenségemnek a következményeit. (A házasság – artisták mutatványa… Nem fogtam kezet…) Boldogabbá akarjuk-e tenni egyáltalán házasságunkat? Ha igen, akkor vállalnunk kell a magunk részét (egyébként mellébeszélés az egész). Ki kell mozdulnunk megrögzött álláspontunkról, bejáratott életformánkból.  Túl kell lépnünk saját árnyékunkon. Ez soha nem könnyű. Isten segítségével megtehető.

   Még bevezetőben le akarom szögezni, hogy nyilván mindkét fél szenvedélyeiről, szokásairól beszélni szeretnék, annak figyelembe vételével, hogy társadalmunk még mindig eléggé patriarchális jellegű, ahol többnyire a férfiak dominanciája érvényesül, a közösségi normák sokkal több mindent megengednek a férfiaknak. Mit szólnánk ahhoz, ha a faluban nyílna egy kocsma az asszonyoknak, ahol a feleségek üldögélnének naphosszat, italt, kortyolgatnának, osztanák a politikát és a sportot. Persze, ez nálunk még egyelőre elképzelhetetlen. De miért van nekünk, férfiaknak jogunk ehhez? 

     Mai témánkat hamar le lehetne zárni egy elegáns huszárvágással: nekem a családom a szenvedélyem, minden szokásom „családbarát”… Kérdés, hogy ez igaz-e (csakugyan így van-e?), és ha igaz, akkor helyes-e (vannak olyan családcentrikus emberek, akik túlzott gondoskodásukkal, aggodalmukkal már - már megfojtják a körülöttük levőket. Ha egy család nagyon belterjes lesz, csak maga körül forgó, csak magának élő, az nem egészséges állapot.)  

   De úgy gondolom, hogy legtöbbünk esetében nem túl sok, hanem hogy túl kevés jut a családnak: feladataink, elfoglaltságaink, kedvteléseink, hobbijaink túl nagy részt követelnek… túl sok időt, energiát, akár pénzt is elvesznek a közösből…

   Tisztázzuk már az elején, hogy nem baj, ha vannak szenvedélyeink – építő jellegű, tartalmas passzióink. A világ úgy ment előbbre, hogy voltak álmodó, és az álmaik megvalósulásáért mindent megtevő emberek. Gondoljunk neves írókra, tudósokra, kutatókra, felfedezőkre, államférfiakra, művészekre, sportolókra. A legendásan különcök általában nem voltak családosak, de házasságban élő is akadt köztük. Persze, tegyük hozzá, jó lenne nem túlságosan a család rovására vágyakat kergetni. Vannak olyan szokások, szenvedélyek, amik – a helyes egyensúly megtalálása mellett - jótékony hatással lehetnek a házasságra, a család életére, és vannak olyanok, amik egyértelműen gátolják annak a működését, kibontakozását.  

   Kezdjük a pozitívnak nevezhető kategóriával.  

    Elsőként a munkát említem. Vitán felül álló tétel: dolgoznunk kell, nem ülhetünk karba tett kézzel. Ez bibliai parancs is. A teremtési rend egyik alaptörvénye, sőt, a megújult ember jellemvonása. Keresztyén erény: hűségesen munkálkodjam (HK). Látjuk annak a katasztrofális következményeit, ha valaki elhanyagolja ezt a megbízatását. Másfelől: túlzásokba is eshetünk: túl nagyok lehetnek az ambícióink, túlságosan belemerülhetünk a munkánkba. Elveszítjük a mértéket. Magával ragad az ár, a szakma örvénye. Már tudományos kifejezések is születtek erre a szituációra: munkaalkoholizmus, menedzser-szindróma (testi tünetekkel). Helyettesíthetetlenek képzeljük magunkat. Nem tudunk eléggé a családra figyelni. Családi megbízatásunkat  mellékes lesz, terhes kötelességnek érezzük, aminek tessék-lássék módon próbálunk eleget tenni. . Statisztikák mutatják: híres politikusok, orvosok, színészek, írók, tudósok, tanárok, építészek, szakemberek, akár lelkészek gyermekei általában megsínylik az apa vagy az anya sikereit. Háttérbe szorulnak, túl nagy árnyékot vet Rájuk a szülő túl nagy árnyékot vet (ezért gyakori körükben a különböző függőségek kialakulása, az öngyilkosság). Sok embertől halljuk: életem a munka… Persze, de közben családom is van. (Gyerek-apa párbeszéd: mekkora az órabéred?) Nehéz az egyensúlyt megtalálni. De nekünk kell megtenni, nem az egyensúly talál meg minket. Legfeljebb a szívinfarktus, az agyvérzés. Kell legyenek szent idők, amit együtt töltünk… Személyes vallomás: ha valamit visszahozhatnék, akkor ezt… Persze, sok fontos dolgot el kellett végezni, de…. Végül ők maradnak, rájuk maradunk. Jelenség napjainkban, hogy a felségek is keményen részt vesznek a teljesítményharcban, a karrierépítésben… Joguk van hozzá. Kérdés, hogy mennyire szenvedi meg a család… Képzeljük el valamelyik csúcságazatban dolgozó édesanyát (főorvosként, politikusként), ahol óriási a kihívás: megfelelni az elvárásoknak.

   Szenvedélyünkké, szinte rögeszménkké válhat valami önmagában hasznos hobbi: természetjárás, olvasás, zenehallgatás, barkácsolás, főzés… Szükségünk van kikapcsolódásra, jó, ha valamilyen egészséges, elménket és testünket is jótékonyan megmozgató tevékenységet folytatunk, amiben még kedvünket is leljük. Tényleg, a mindennapi nyomasztó robottól néha el kell szakadni. De fennállhat annak a veszélye, hogy egyik vagy másik házasfél belemerül, valósággal beletemetkezik ezekbe. Van, amikor a menekülés egyik formája lesz. „Kimegyek a műhelybe, bemegyek a konyhára, aztán nem érdekel a feleségem zsörtölődése, a férjem morgolódása...” Ha túl nagy súlyt kap, akkor a család kárára történik. Mániává is válhat. Rugalmasságra van szükség, a fontossági sorrend felállítására: most félreteszem…

   Hadd említsük meg a baráti körarátokat is… sok időt felve. Jó, hogy van. Per ha vannak olyan hozzánk közelálló személyek, akikkel egy hullámhosszon vagyunk,  (akikkel megoszthatjuk örömeinket, gondjainkat) … mégis vigyázni a mértékre. Akik egy szóra ugranak, ha segítségre van szükségünk. Ez nagyban gazdagítja az életünknek. Mindazáltal – a családdal szemben - nem kerülhetnek az első helyre. A barátokkal történő gyakori „kilépés”, újabban akár velük való facebookos kapcsolattartás („belépés”) nagyon kikapcsolhat a család élő közösségéből. Ha  

  Aztán ott van a tévézés (amiért sok mindent elhanyagolunk), a horgászás, a „drukkerkedés”, stb.  - ezek önmagukban és mértékkel gyakorolva ártalmatlan hobbinak számítanak, ám ha túl sok (majdnem minden) szabad időt elvisznek, akkor nem építő jellegűek, egyenesen zavaró tényezővé válhatnak.

  Hozzuk szóba a sportot is… A mi körünkben nem sokan gyakorolják. Urbánus, városi jelenség. A férfiak eljárnak focizni, konditermekbe, nők aerobikra, fitneszre. Hasznos, egészséges, formában tart. Csak ne váljon öncélúvá, pótlékká! Vannak olyan sportágak, amiknek a családdal együtt is lehet hódolni: biciklizés, nyári túrázás, stb. Nyugaton ennek komoly kultúrája van, de nemcsak anyagi vonzatú: mi is megteremthetnénk a magunk hagyományait (röplabda-korszak).  

   Külön szóba hozom az önkénteskedést: egyháznál, civil szervezeteknél… Hasznos, nemes, a közösség javát szolgáló elfoglaltság, csak elismerőleg szólhatunk róla, szinte nem is emelhetünk kifogást ellene… Néha azonban – egészen jogosan - keserű megjegyzések hangozhatnak el otthon az ilyen ügybuzgósággal kapcsolatban. Pl: anyámnak fontosabbak a hajléktalanok, mint én…

   Ejtsünk néhány szót olyan szokásainkról, rokonszenves vagy kevésbé rokonszenves beidegződéseinkről, amik jellemzőek ránk… amik nem mindig vannak jó hatással a családra. Pl. a feleségemnek az a szokása, hogy soha nem mozdul ki otthonról … A férjem nagy keresztrejtvényfejtő, olyankor nem lehet hozzá szólni. Én minden vasárnap délig az ágyban fekszem. Punktum. Ezeket a viselkedésmintákat mi alakítjuk ki, és mi építhetjük le (legalábbis szabályozhatjuk), és ezzel boldogabbá tehetjük a kapcsolatunkat. (Akarjuk? Isten biztosan igen. Több örömet, áldást akar adni.)

   Nem beszélünk itt a természetünkben rejlő „bogarakról”: mint pl. összeférhetetlenség, akaratosság, sértődékenység… ezek ellen a legnehezebb felvenni a harcot – de ez egy más téma lenne.    

   Vannak azonban egyértelműen káros, romboló, a családot valóban masszívan megterhelő szenvedélyek…

   Első helyen az alkohol áll… Az érintettnek nemcsak az idejét, pénzét rabolja el, hanem őt magát kapcsolja ki a család életéből… Nemcsak a kocsmában, a barátokkal eltöltött pár óra a kiesés, hanem tovább tart otthon is a zavaros elmeállapot, ingerlékeny hangulat, agresszív megnyilvánulások miatt. Egy súlyosan akadályozó tényező. Mindenki megszenvedi. Ahol jelen van az ital, ott nem uralkodhat egészséges, békés légkör. Ott megfordul a normális sorrend: előbb lesz a szórakozás, utána – ha marad energia - a munka, a család. A hitvestárs, a gyerekek azt tapasztalják: a szer a legfontosabb, nekik csak másodlagos szerep jut. Ellehetetlenül az őszinte kommunikáció. Egy mámorban élő, ki – és beszámíthatatlan, alapjában véve beteg, leépülő személlyel élni rettenetesen nehéz. Nagyon mély sebek keletkeznek… Sokat beszélhetnénk erről, példák tucatját sorolhatnánk fel. Nem az ítélkezés hangján, de mély együttérzéssel mondom: a bergenyei családok egyik legnagyobb problémája ez. Ez az a betegség, aminek a kezeléséhez nem több pénz kell, hanem kevesebb: nullára kell csökkenteni ezt a kiadást. Egyetlen megoldás van: szabadulni.  

   Szerencsejáték-szenvedély… Izgalmat és kikapcsolódást nyújt a vonzásába jutott személynek, de – sajnos – közben kikapcsol a felelősségtudat is. A játék révén egy irreális varázsvilágba kerül az ember, egy ördögi körbe. A játék izgalma, a nyeremény lehetősége teljesen lebilincseli. A valóságra ébredés nagyon fájdalmas: hatalmas veszteségek elkönyvelését jelenti. Sajnos, akár a más függőségben élők esetében, a beteg itt is abban keresi a megoldást, ami a bajt okozta.  Amit a gépen veszített, ott akarja visszanyerni. A súlyos anyagi ráfizetés miatt sok esetben a család megélhetése, ezzel a léte, az együtt maradása kerül veszélybe. Mint minden káros szenvedély, ez is jellemtorzulással jár: hazudozás, lopás jár vele. Ezek pedig egyértelműen bomlasztják a házasságot (pedig azt építeni kellene).    

    Internet-függőség… Nem gyerekdolog csupán, már gyermekeket nevelő szülők (unokás nagyszülők) is szenvednek tőle (lehet, hogy nem érzik szenvedésnek). Megkötözöttség az, ami annyira leköt, hogy miatta erkölcsi értelemben véve fontosabb tennivalókat hanyagolok el. Ami a másra rendelt időmet is lefoglalja. A internetfüggők is (akár a szerhasználók) állandó nyomás, hatás alatt vannak, egyfajta szellemi mámor, szédülés ez is… az információk kábulata. Külön válfaja: a pornó-függőség, ilyen tartalmak keresése, nézegetése. Már terápiája is van.

   A házasságra nézve talán a legveszélyesebb szenvedély: egy harmadik személlyel való kapcsolat… ami a házasság hatalmas próbatétele… Van visszatérés, van esély a túlélésre… Vannak jó történetek ebben a témában is. (Annál több rossz.)   

Mit lehet tenni a házasságunkat, családunkat sorvasztó, emésztő, romboló káros szenvedélyeink ellen?

    Legfontosabb az önvizsgálat… Ezt nem lehet kihagyni. Amíg másban, másokban keressük az okokat, addig nincs előrelépés, nincs változás. Ki kell jutnunk a hazugságspirálból, a tagadás fázisából, a hamis önkép kozmetikázásából, önmagunk nyugtatgatásából. Sokszor rácsodálkozom arra, hogy olyan személyek, akiknek élete, családja egy-egy szenvedély miatt romokban hever, milyen meggyőző magabiztossággal, váltig állítják, hogy őket semmi felelősség nem terheli.

   Szembe kell nézni önmagunkkal, múltunkkal, érzéseinkkel, döntéseinkkel, fel kell tárni, hogy hol csúszott el ebbe az irányba az életünk, a kapcsolatunk, hogyan kezdődött, mi történt, milyen következményekkel jár, hol tartok, és hova vezet ez az út. Ezt a számbavételt nem spórolhatom meg, akármiről legyen szó: alkoholizmus, munkamánia, játékszenvedély, internet-függőség. Hova fogok jutni, hova jut a családom? Ez az én döntésemen is múlik. Nem igaz, hogy ez már így alakult. Én működtetem, tartom fenn ezt az állapotot: én iszom, én kapcsolom be a gépet, én keresem a hűtlen kapcsolatot, én menekülök a munkámba… Könnyen és ügyesen hárítunk… Csak a házasságunk lesz nehéz és elügyetlenkedett.   

  Fontos mozzanat ebben az átértékelési folyamatban: a családom beemelése a kalkulációba… Mit akarok velük? Akarok-e változtatni? Persze, nem egy ideális kép jelenik róluk meg előttem (de ezen a képen én is sokat rontottam). Szembenézés velük is. Kihagyhatatlan az egymással történő elbeszélgetés, a kommunikáció. Nagyon őszinte kell legyek. Ki tudom-e mondani, hogy sajnálom, hogy felelőtlen, durva, sértő, lekezelő, stb. voltam, és mindent megteszek, hogy másként legyen? Kérlek, hogy ti is segítsetek! Hordozzátok velem kudarcaimat, hogy együtt éljük át a győzelmet is.  Tudom, hogy szenvedést okoztam (ez nekem is fáj). Bevállalom… Nem tisztázni, hanem tisztulni akarok. Nem szabadkozni, hanem szabadulni. A kitárulkozás fél gyógyulás.

Irtó nehéz… Ezért maradunk inkább a rossznak a folytatása mellett. Hiányzik belőlünk a bátorság, a gerincesség… Lelki nagyság kell ehhez. Nem egy felületes ígéret, hanem őszinte elhatározás.  (Pedig azt hisszük, hogy az az igazi tartás, hogy nem kérek bocsánatot senkitől. Közben lehet, hogy megnyomorítottam a másik életét. Ez nem erény, hanem gyengeségünk sunyi leplezése.)

    Új, közös utakat kell keresnünk…  A régit nemcsak elhagyni, hanem helyettesíteni is kell. Különben nem lesz tartós a változás… Sokan ezért nem is szánják rá magukat: jó, lemondok erről - arról, de aztán mihez kezdek… Át kell szervezzük az életünket, programjainkat, jobban oda kell figyeljünk egymásra… tudatos lépések ezek. Valami be kell töltsön. Ha egy káros szenvedélytől megszabadulunk, akkor valami a helyébe kell lépjen. Isten nemcsak tilt, hanem csodálatos ajánlatai vannak. Egy ilyen cél a jóvátétel: sokáig elhanyagoltam őket, most igyekszem valamennyire kárpótolni. Megérdemlik. (Szomorúnak tartom, hogy valójában sokan sokkal szebb, békésebb, sőt boldogabb párkapcsolatban élhetnének, csakhogy belesüllyednek egy-egy ostoba szenvedélybe… megrekednek egy makacs magatartásformában.)

   ( Két történet: a sasfióka, aki a tyúkok között nőtt fel, + a rákos feleség utolsó kérése.)

    Nem áll korlátlan idő a rendelkezésünkre…  

Teszt

1.Mikor volt az utolsó veszekedésünk?

a) ma

b) az elmúlt napokban

c) hetekkel ezelőtt

d) az idén még nem

2.Minek tudunk mindketten a leginkább örülni?

a) bevásárlásnak

b) finom ebédnek/vacsorának

c) ha együtt kimozdulunk valahova

d) ha vendégek jönnek

3.Mi okoz a leggyakrabban bosszúságot?

a) váratlan kiadás

b) ha elkésünk valahonnan

c) ha rendetlenség van a lakásban

d) ha valamit elfelejtünk

4.Mire lenne nagyobb szükségünk a családban?

a) több pénz

b) több szabadidő

c) több figyelem, kedvesség

d) több beszélgetés

5.A hitvestársammal való kapcsolatomat az alábbi számokkal minősíteném:

a) 6

b) 7

c) 8

d) 9

6.Milyen terveink vannak?

a) lakásfelújítás

b) közös kirándulás

c) rokonlátogatás

d) közös munka

7.Mi a házasságunk legfőbb értéke?

a) igazságosság

b) korrektség

c) szeretet

d) tisztelet

8.Melyik bibliai igét választanám házasságunk mottójának?

a) Hármas kötél nem hamar szakad el.

b) Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.

c) A férj feje az ő feleségének.

d) Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.

IGEN-NEM (gyufaszál)

• A gyerekünket (gyerekeinket) kellő módon fegyelmezzük/fegyelmeztük.
• Elég szabadidőt töltünk egymással.
• A pénz a legfőbb oka a veszekedéseknek.
• Vannak dolgok, amiket nem lehet egymással megbeszélni.
• A házasságban fel kell add önmagad.
• Mindent el kell tűrni egymásnak.
• Régebb hűségesebbek voltak az emberek.
• A hallgatás a békesség feltétele.
• Nálunk elhangzik az, hogy bocsáss meg!
• Szoktunk együtt imádkozni.

Zsák a foltját… ( a kis papírzsákokon (férjek) és papírfoltokon (feleségek) megjelenő egyszavas üzenetből – amiket a beadott cetlikről a vezető ír fel – kiválogatni a nekünk szólót).  

Házastalálkozó (2024. febr. 18.)

   Az előző években több téma került már szóba házastalálkozókon. Persze, soha nem érünk a végére. Kicsit olyan ez, mint az otthoni takarítás. Mindennapi feladat, kihívás. 

    Szóval, más sok minden szóba került már (de távolról sem minden). Kérdés, hogy tanultunk-e belőle? Az orvos nagyjából le tudja mérni az általa javasolt terápia eredményességét. Azt, hogy jobb lett a páciens állapota, vagy nem. A hit vagy a lelkigondozás területén nehezebb ez kinyomozni. De az a fontos, hogy legyenek (lelki) gyógyulások, megbocsátások, legyen újbóli egymásratalálás, kibékülés. Hogy legyen hála, békesség, öröm. Házasságkötésünkkor elhangzott az áldás… Valójában Isten áldása alatt vagyunk. Engedjük azt kibontakozni. Persze, menet közben sok minden elbonyolódik. De legtöbbször mi, a házasfelek leszünk közös boldogságunk akadályai. 

  Most egy új műfajban vágunk bele. Feleségemmel együtt fogunk beszélni a házasságról, a házasságunkról. Hátha tanulsággal szolgál. Nem gondoljuk, hogy példaképként állíthatnánk magunkat akárkik elé is, de egy példaként, esetként mindenképpen. Ennek az „együtt” fellépésnek van könnyű, és van nehéz oldala is. A feleség/a férj élő bizonyítéka vagy cáfolata lehet annak, amit mondani szeretnék. (Egy családterapeuta nézett nagyot, amikor meghirdetett kurzusára felesége is bejelentkezett… Át kellett fogalmazza az előadásokat. ) 

   Házasságunkban voltak, vannak követendő és vannak elkerülendő mozzanatok. Nem vagyunk tökéletes pár, de sok áldást tapasztaltunk és tapasztalunk meg együtt. Sokat tanultunk egymástól, és valójában nagyon szerettünk és szeretünk együtt lenni. Ezt nagyon fontosnak tartom. 

   Régebb nem igen tettem szóvá, mostanában gyakrabban kimondom: nagyon boldog vagyok, hogy veled lehetek. (Persze ismerem azt az érzést is, amikor valósággal idegesít az, ahogy a feleségem teszi-veszi magát, szöszmötöl mellettem, mert előtte valamiért összekaptunk). Úgy gondolom, arra, hogy öröm legyen együtt lenni, törekedni lehet. Tudatosan odafigyelve le lehet építeni a zavaró tényezőket. Nyilván, elsősorban magunkban. Meg lehet próbálni: visszafogom magam, nem szólok, ha történetesen bosszant a házastársam valamilyen megnyilvánulása (ne értékeljük túl az érzéseinket, azok sokszor megtévesztenek)… Meg lehet próbálni egy kedves gesztussal, szóval áthidalni, amikor valami nem kedvemre való történik (pl. látom, hogy téged is bánt, hogy odasült a pityóka, ne búsulj, valahogy túléljük). A mi hozzáállásunkon is múlik. Ha állandóan dúlunk, fúlunk, elégedetlenkedünk, kritizálunk, rendreutasítunk, akkor nem nagyon állhat be a jó hangulat. A szíveket kedvességgel lehet a leginkább megnyerni. Azzal, hogy verem a dobot, nehéz csendet teremteni.

  Rájöttem: én vagyok az elsőszámú érdekelt abban, hogy jó viszonyban legyünk. Alvászavaros lévén, a pihenés nálam létfontosságú. Amikor “feszkó” van köztünk, akkor sokkal rosszabbul alszom… Hát hiányzik nekem! A feleségem az én két lábon járó patikám. Nyugtatóm, vérnyomáscsökkentőm, stb.

Persze, igyekeznem kell ebben a szerepében megerősítenem, megőriznem. 

    Több mint 30 éve vagyunk együtt. Voltak nehezebb, viharosabb időszakok is, de alapvetően jól megvoltunk egymással. Nem tudjuk, hogy az Úr még mennyi időt ad nekünk, de úgy vesszük, hogy ami hátra van, azt nagyon meg kell becsülnünk. Azt mindenképpen szeretném leszögezni: visszatekintve és előre nézve is nagyon hálás vagyok… 

  Nem fogalmaznék úgy, hogy lejárt a java. A java addig tart, amíg együtt lehetünk. Sokszor elgondolkoztam azon, hogyha megkérdeznének a hitvesi kapcsolatunkról, akkor mit tartanék fontosnak elmondani. Kifejezetten a házasságunkról soha nem beszéltünk másoknak. Most lehetőséget teremtettünk erre magunknak.

  Nem könnyű beszélni arról, ami meghatározza az életünket. A Biblia is titoknak nevezi a házasságot. Valóban az: valakivel együtt átélni mindent. Nincs ennél szebb dolog!   

Szóval a kérdések:

Hogyan ismerkedtünk meg?

    Kolozsváron találkoztunk először, a feleségem a bátyját jött meglátogatni a Teológián (szobatársak voltunk), aztán egy május 1-i teológus-kiránduláson (Tordai hasadék) keveredtünk közelebbi beszélgetésbe. Azon az éjszakán már eléggé felkavart érzésekkel, nyugtalanul aludtam.

    Elsőéves koromban a bátyámat látogattam meg a teológián, aki bemutatta nekem a szobatársait. Szerinte „nagyon komoly, okos fiúk”. A két szobatárs Domahidi Ernő és Béla volt. A sorsom meg volt pecsételve. 

Kinek volt fontosabb a kapcsolat?

   Az elején talán nekem. Aztán később váltakozva. Voltak hullámvölgyek. Volt, amikor belemerültem a munkámba, elfoglaltságaimba, máskor jobban érzem, hogy szükségem van a házastársamra. Úgy gondolom, hogy vigyázni kell arra, hogy ez az ingadozás, kilengés ne legyen túlságosan nagy, ne vezessen elidegenedéshez. Amikor látom, hogy kezd másodrendűvé válni a kapcsolat, akkor emlékeztetni kell magamat az első szeretetre. 

    Az elején a páromnak, ez egészen biztos. Később viszont a gyülekezetépítés nagy lendületében úgy éreztem, hogy háttérbe szorulok, kevésbé vagyok fontos. Jelenleg egyensúlyba kerültek a dolgok, talán soha nem éltünk olyan harmóniában, mint most. 

Milyen volt az udvarlás? 

  Szép volt. Három év. Mindig mondom: bele kell foglalni a búcsúztatómba is. Keményen megdolgoztam érte. Utaztam, hányódtam… De mindig nagy öröm volt találkozni, beszélgetni. Sokat voltunk az utcán (akkor még nem volt szokás a kávézóba, cukrászdába járás.)

   Nagyon szép időszak volt. Hihetetlennek tűnik, de a 3 év udvarlás alatt soha nem veszekedtünk, nem vitatkoztunk, már-már kezdtük azt hinni, hogy ez így is marad. J Mindig vártuk  a találkozást, akkor még nem volt mobiltelefon, és ha megbeszéltük, hogy 2 hét múlva találkozunk a  Szentegyház utca sarkán, akkor semmi nem jöhetett közbe. 

Leánykérés, eljegyzés?

Nagy lelkesedés nem volt egyik család részéről sem. Engem túl komolynak tartottak (persze, nem ismertek eléggé), az asszonyt pedig túl komolytalannak (ugyanolyan okokból, v.ö. csellózik – cselezik). De mi nagyon határozottak voltunk, nagyon ragaszkodtunk egymáshoz. Nem hagytunk kétséget afelől, hogy együtt tervezzük az életet. A teológia elvégzése után már úgy mentem ki Mezőveresegyházára, hogy ki volt tűzve az eljegyzés időpontja… A leánykérés mozzanatára nem emlékszem konkrétan. Valószínű, hogy megtörtént, mert itt vagyunk. Együtt biztos, hogy megbeszéltük. 

   Egy kirándulóbuszon beszéltük meg konkrétan, hogy össze fogunk házasodni. A csoportos kirándulás egyik pontja a bánffyhunyadi ref. templom meglátogatása volt. Ahogy kézen fogva beléptünk a templomba, Isten igenlését éreztem a házasságunkra, és ettől semmi nem tudott eltántorítani. A szüleim halogatták volna az esküvőt, a másik oldalon remélték, hogy elmarad a zenészlány. Mindig is óvták a gyerekeiket a „laza erkölcsű színészektől és zenészektől”. Hát így kezdődött… 

Beszéltünk-e a gyerekvállalásról

   Igen, beszéltünk róla. Sok gyereket terveztünk. Kis élcelődéseink is voltak: én az 5 mellett kardoskodtam, a feleség a 4 mellett (mi hatan voltunk testvérek, ők hárman, a középarányos…) Egyébként udvarlás alatt, sőt házasságunk első évében (külön laktunk) nem volt szóváltás köztünk. Soha nem „szakítottunk” (átmenetileg sem), nem veszekedtünk. (Nem azt jelenti, hogy ez az egyetlen járható út. Vannak, akik házasságkötésig már komoly tapasztalatot szereznek a kibékülésben. Én az első komolyabb veszekedés után azt hittem, hogy a feleség meg sem áll hazáig.) Szóval a gyermekek: kell beszélni erről a lényeges kérdésről.

   Egészen kicsi koromtól nagy családot képzeltem el. Mi hárman vagyunk testvérek, és édesanyámnak annak idején megígértük, hogy mindenikünk 3 gyereket vállal, így neki 9 unokája lesz. Én azt mondtam, hogyha valakinek nem lesz meg a három gyerek, én majd kipótolom. Érdekes módon így is történt. Szóval nagycsaládot terveztünk, már az udvarlás ideje alatt beszéltünk a gyerekekről.  

Megegyeztek-e gyermeknevelési elveink?

   Nagyjából igen. Nem kényeztettük el a lányokat. Ez bizonyos értelemben ellenreakció volt. Akkoriban kezdődött el az ún. a liberális nevelés. Lehet, hogy túl szigorúan kezdtük. De végül nem bántuk meg. A gyereknek jó, ha megismeri a biztonsági korlátokat. Jó, ha tiszteli a szülőt. És ez a szülőnek sem rossz. 

   Úgy gondolom, hogy nagyjából egyeznek a gyereknevelési elveink. Elég szigorúak voltunk. Természetesen, nem minden úgy alakul, ahogy azt elképzeljük, pl. a lányok születése után kiderült, hogy az apjuknak ritkán jut ideje rájuk, ezt csalódásként éltem meg, sőt a lányok is később felrótták neki, hogy fontosabb eseményekről hiányzott az apjuk. Örülök, és nagyon hálás vagyok azért, hogy nagyobb korukban ezt megbeszélhettük, és lányaink elhúzódó „gyerekkora” miatt (most is itthon laknak), jutott időnk a dédelgetésük kipótlására.     

Nagyobb konfliktusok? Azoknak az oka?

   Igazán egzisztenciálisak nem voltak. Azonban - áthágva a bibliai intést - akadt több napos mosoly ill. kommunikációs szünet is. Azt a tapasztalatunk, hogy amikor külső nyomás, feszültség van (munkahelyi problémák, kimerültség), akkor hamarabb jön a belső is. Ilyenkor türelmetlenebb és érzékenyebb is az ember. Figyelni kell a körülményekre! Amikor valamiért túl voltam terhelve, határozottan elvártam, hogy a feleség is vállaljon át valamit (lehet, hogy ő nem is tudott erről az igényemről). Elvártam, hogy ultra tapintatos és szolgálatkész legyen. Pattanjon, ha kérek valamit, vagy hallgasson, ha megjegyzéseket teszek. Mert most én vagyok a szenvedő alany. Ilyenkor (ebben a lelki zavaros helyzetben) hamarabb jönnek a félreértések is. Ha a feleség nem úgy reagált, ahogy szerettem volna, akkor kimondtam a szentenciát: nincs kivel tárgyalni… Volt két hetes időszak is. Azért nem volt teljes zárlat, a napi teendőket megbeszéltük, de nem kedvesen. 

   A legelső konfliktusok a nagyobbik lányunk születése után kezdődtek, konkrétan abból adódóan, hogy nem sikerült a kitűzött időben elindulni ide vagy oda. Természetesen egy kisbabával nem lehet mindig percre pontosan elkészülni, pláne egy gyakorlatlan anyukának, és gyakran előfordult, hogy az indulás pillanatában kellett tisztába tenni, megetetni, stb. Ámulva néztem, hogy az én jóságos, szelídnek ismert férjem így kijön a sodrából, csapkodja a kormányt, és kiabál, hogy elkésünk.   

Nehezebb időszakok?

   Kapcsolatunkról beszéltünk már. Igen, voltak: szülők betegsége, halála, kisebb-nagyobb gondok a gyerekekkel, gyülekezeti konfliktusok (amik mindig begyűrűznek). De ezek inkább összehoztak minket (ám fennáll annak a veszélye, hogy a nehézségek szembefordítják a házastársakat, kivált akkor, ha azok főként az egyikre terhelődnek. Magában – vagy nyíltan – azzal vádolja a másikat, hogy magára hagyta, stb.)

    Voltak nehezebb időszakok is. A gyülekezeti konfliktusok nagyon fájdalmasan érintettek mindkettőnket, akkor éreztem igazán, hogy támogatnom kell a férjemet, és mellette állnom, mert különben összeomlik.   

Munka és család viszonya

    Nekem van több mulasztás a számlámon ezen a területen. Bár most kettős minőségemben beszélek, de el kell mondjam, hogy az első években gyülekezet-család volt a sorrend. Pl. családi kirándulásról kérdezett valaki, azt feleltem: a családom is a gyülekezethez tartozik, vegyenek részt a gyülekezeti programokon, és akkor együtt vagyunk. Most másként látom. Nem szeretem a másik végletet sem, bölcsességre van szükség ahhoz, hogy az ember a helyes arányt megtalálja. Korunk nagy családi problémája ez. Kell jusson külön (minőségi) idő, külön figyelem a családra.

    Jó lenne megtalálni az egyensúlyt a család és a munka között, de ez nem mindig sikerül. A mi életünkben is volt olyan szakasz, amikor a munka volt a legfontosabb, míg a család csak úgy mellékesen „létezett”. Egyszer mondtam a férjemnek: „megnőttek a gyerekek, és te soha egy mesét nem olvastál nekik”. Akkor tanító meséket gyűjtött össze, és olvasott fel, amit a lányok már mosolyogva hallgattak. De soha nem késő. 

Főnökség kérdése? 

   Lódítanék, ha azt mondanám, ez nálunk nem volt kérdés. Valamiképpen, néha észrevétlenül, máskor egészen feltűnő módon, vagy éppen kiharcolt szándékossággal valamelyik házasfél domináns helyzetbe kerül. A mi házasságunkban a nagyobb döntéseket tényleg én hoztam meg (ügyintézés, egyebek), de voltak területek, ahol a feleség szava volt az utolsó. Alapvetően elmondhatjuk: meghallgattuk, tiszteltük, értékeltük az egymás véleményét. Lényeges az, hogy ne éljünk vissza hatalmunkkal, pozíciónkkal, hogy egyenlő félként kezeljük egymást, és ha nekünk kell dönteni, akkor ne a másikat lenullázva tegyük ezt, hanem érdekeit figyelembe véve.

    Számomra már a kezdetektől egyértelmű volt, hogy úgymond ki a főnök. Én természetemből fakadóan nem vagyok egy domináns típus. Család témában azért néha hallatom a hangom, de soha nem törekedtem a vezetői pozícióra. 

Anyagiak?

   Tudom, sok házasságban ez gyakori konfliktusforrás. Nálunk szinte soha nem volt probléma emiatt. Elsősorban feleségem nagylelkűsége miatt. Nem nagyon hangzott el, hogy ezt vagy azt nem kellett volna megvásárolni, hogy nem vigyázol a pénzre. Soha nem veszekedtünk ezen a témán… Szerencsések vagyunk. Évekig, évtizedekig nem volt megtakarított pénzünk. Szerényebben éltünk, de jutott mindenre, boldogan éltünk.

   Házasságunkban a pénz soha nem volt téma. Igaz, első 20 évben nem is volt sok belőle, de azért nagyon jól megvoltunk. Közös kasszánk volt, mindenki szabadon használta. Egyszer nagyon megharagudtam, mert egy vásárlás során vettem észre, hogy a kedves férjem kiürítette a pénztárcámat. Azóta pénzügyileg „különváltunk”, de szükség esetén kérünk egymástól.   

Milyen viszonyban vagyunk a gyerekekkel

   Nem kényeztettük agyon őket. A feleségem követte inkább nyomon „fejlődésüket”, ma is inkább ő a kapcsolattartó. Engem ritkábban hívnak telefonon. Fontos ügyekben mégis. Örülök, hogy így alakult, nekem nem is jutott úgy időm… (Több azért juthatott volna). Másfelől jó viszonyban vagyunk velük, mindig őszinték voltak, és boldogok vagyunk, hogy nagyon szeretnek itthon lenni. 

   A lányokkal (mindegyikkel) nagyon jó viszonyban vagyok. Állandóan informálnak, sokszor négyfelé telefonálok, négy helyszínen követem azt, ami velük történik. Nagyon őszinték, bizalmasak, ragaszkodók. Nagyon boldog, hálás vagyok ezért.

Mennyire tartjuk fontosnak a testi kapcsolatot?

   Ha abszolút fontos lenne, akkor most – lassan öregedve, ilyen-olyan egészségügyi problémák jelentkezésével - nagyon kezdhetnénk aggódni. Persze, megvan a maga helye. Fontos a harmónia, a tapintat, az egymásra figyelés. Erről a témáról – érthető módon - nem nagyon beszélnek az emberek. Nálunk úgy természetes módon lett része a közös életünknek. Soha nem vált probléma forrásává. Úgy gondolom, hogy a mérsékeltebb temperamentumú emberek közé tartoztunk, kb. egyforma a vérmérsékletünk. Ha ez nem így van, akkor bonyolultabb a kérdés. Akkor egyik félnek többet kell tűrni. A szakkönyvek azt mondják, a házasfelek őszintén meg kell beszéljék ezt egymással. Mivel egy érzékeny terület, nem könnyű beszélni róla.  

    Nem volt soha külön téma számunkra, természetesen éltük meg. Ha a hitvestársak között  jó a lelki összhang, akkor ez a kapcsolat is kiegyensúlyozott lesz. 

A lelki kapcsolat?

   Igen, köszönöm a kérdést. Kell legyen egy közös spirituális alap. A szívünk mélyén ebben egyet kell értsünk. Ha pl. egy nehéz helyzet adódik, valami nagyobb gond, amikor együtt tudunk imádkozni, vagy beszélni tudunk az Istenben való bizalmunkról… Ez nálunk is fontos volt. Lelki erőt jelentenek a családi áhítatok. (Van, amikor nagyon külön lelki utakon járnak a párok, az biztos, hogy nehezebb…) 

    Szerintem sok a közös vonás bennünk lelki síkon is. Sokat számít az, hogy hasonló közegből érkeztünk, azonos módon szocializálódtunk (ahogy modern kifejezéssel mondják). Eljegyzésünk után mondta nekem egy lelkészfeleség, hogy „milyen jó neked, hogy papleány vagy, mert sokkal többet tudsz a gyülekezeti életről, mint én, amikor férjhez mentem.” Igaza lehetett, és valószínű, azért nem fakadtam sírva, amikor nem sikerült közösen elfogyasztani az ünnepi vacsorát házasságunk első karácsonyán.  Vissza témához: fontos, hogy lelki társai és támaszai is legyünk egymásnak, hogy imádkozzunk egymással, egymásért. A házasság igazi erőforrása ez. 

Milyen értékeket tartok a legfontosabbnak a házasságban?

   A kedvességet, figyelmességet, megbízhatóságot, hűséget. Szoktam mondani a feleségemnek: szeretem azt, hogy mindig tündér vagy. Fontos, hogy a társam fontos legyen (ezt éreznie is kell).

   Megbízhatóság, józan élet, egymás iránti tisztelet, szeretet, segítőkészség, nagylelkűség. A kedvesség kihagyhatatlan.  Amit én ráadásként kaptam a házasságunkban az az, hogy bármilyen témájú kérdést tettem fel, arra azonnal választ kaptam az én két lábon járó lexikonomtól. 

Mik zavaró, kiküszöbölendő tényezők egy házasságban?

 Az indulatosság, a meggondolatlan odamondás,az elhanyagolás, a másik lekezelése, a másik állandó hibáztatása (a te lányaid!). Egy pár külső dolgot is említenék: a pontatlanság, rendetlenség, hanyagság.

Beszélnünk kell a természetünkről is, amit – igaz – nem tudunk csak úgy levetni: kötekedés, érzékenység, sértődékenység, stb. De lehet irányítani (pl. van egy autóvezetési stílusom, de azt tudom temperálni, kivált, ha rendőrautó jön utánam…)

   A türelmetlenség gyakori probléma lehet. Idegességünkben pont azt az embert bántjuk meg, aki a legközelebb áll hozzánk. Nekem is meg kellett tanulnom uralkodnom az indulataimon. Házasságunk elején jöttem rá, hogy a vita hevében nem jó felemlegetni a családtagokat, pl. „te is olyan vagy, mint az apád, vagy hasonlók”. Az ember azonnal megbánja, de már nem lehet visszavonni. Többször hallottam, hogy könnyű neked, te nem azért vagy nyugodt, mert nagy az önuralmad, hanem mert olyan a természeted. Való igaz, a vérmérsékletünk is meghatározza a házasságunk hangulatát.   

Vannak-e szertartásaink, rítusaink? 

   Igen: a gyakori ölelés (nem rutinból), a reggeli kávézás, sok beszélgetés. A Covid-járvány óta kaptunk rá: el-elmegyünk kettesben sétálni, kis kiruccanásokra. Jó kimozdulni az otthoni környezetből (ha hetente 2-3 órára is), mindenkinek ajánlom. Egyre inkább rájövök, hogy milyen nagy öröm, áldás, a feleségemmel lenni. 

   Néhány éve alakult ki a reggeli rituális kávézás (gyertyát is gyújtunk). Ilyenkor kényelembe helyezzük magunkat, és megbeszéljük a napi teendőinket. Nemrég jöttünk rá, hogy ezeket a foteleket, amikbe most beleülünk, hosszú évekig nem használtuk (nem értünk rá, amíg kicsik voltak a gyerekek.) 

Milyen tanácsot fogalmaznánk meg fiatal, vagy kevésbé fiatal párok számára?

   A házasság nagy érték, az a tény, hogy van egy ember, aki vállal engem, kitart mellettem. Legyünk hálásak. Az idő rövid, kár veszekedéssel, pufogással tölteni. Az lakásunkban takarítunk, rendezünk, szellőztetünk, tegyük ezt a kapcsolatunkkal is: frissítsük, ápoljuk. 

Becsüljük meg nagyon egymást… És ne fukarkodjunk a kedves szavakkal, köszönettel, az elismeréssel. Gyerekeinket, unokáinkat agyba-főbe dicsérjük, a házastársnak kevés jut belőle.

Semmihez ne ragaszkodjam jobban, senki emberfia és semmi ne legyen fontosabb (se barátok, se munka, se szenvedélyek, se szórakozás, akármi), mint a hitvestársam. Úgy gondolom, a szeretet az egyetlen dolog, amit soha nem bán meg az ember.

   A házasság nagyon szép lehet, ha a házastársak egymásra figyelve, egymást támogatva élnek. Ha saját akaratunkból letettük a voksunkat valaki mellett, akkor tartsunk ki, ápoljuk, erősítsük a kapcsolatunkat. Nem jó makacsnak, fölényesnek lenni egymáshoz, ne védjük körömszakadtáig az igazunkat, a problémákat türelemmel, szeretettel kezeljük, kedvességgel lehet a legtöbbet elérni. Tegyünk gesztusokat, a tettek többet jelenthetnek, mint a kimondott szavak. Ismerjük meg egymás szeretetnyelvét, ne szégyelljük kifejezni érzéseinket, ragaszkodásunkat. Egy jó házastársi kapcsolat áldás mások számára is, és biztos érzelmi (bizalmi) háttér a gyerekeinknek. Emlékezzünk társunk kedves vonására, amibe beleszerettünk. Ne hagyjuk kialudni a köztünk levő szeretetet. Végül egy igevers: egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek! (1 Pt 1, 22)  

Kizárólagosság, szépség, megelégedettség (újra)felfedezése a házasságban

(2024 nyara)

De galambom csak egy van, ez a tökéletes (Énekek 6, 9). 

   Ha szabad kezet kaptam volna a mai csendes-napi (házas-napi) előadást illetően, akkor nagy valószínűséggel nem ezt a címet, nem ezt a tematikát választom. Talán nem is ezt az alapigét. Amikor elolvastam a felkérés szövegét, kicsit értetlenkedtem magamban: kizárólagosság, szépség, megelégedettség, ennek folyamatos felfedezése a házasságban? Lehet erről a valóság igénye mellett beszélni, nem tévedünk a szép elméletek területére? Aztán alaposabban megvizsgálva a témát, kezdtem azt érdekesnek, szépnek, gyakorlatiasnak, ua. továbbra is nehéznek találni. 

   Pedig természetes kellene legyen, hogy ezt így éljük meg… Isten igéje (annak nehéz tételeit, kijelentéseit is beleértve) valójában arra tanít, ami természetes kellene legyen a mi lelkünknek. Az pl., hogy „élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, az hogy „az odafelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel”, hogy „mindenekben hálákat adjatok”, és így tovább. Csak a mi elferdült, elfordult természetünk számára a természetes sokszor nem tűnik annak. Ellenkezőleg: fárasztónak, megerőltetőnek, megvalósíthatatlannak. A Lélek azonban segítségére van a mi erőtlenségünknek (Róm 8,26). Megállapíthatjuk: most is, és mindig, házaséletünkben, munkánkban több teret kell biztosítsunk magunkban a Szentlélek munkájának. 

   Kizárólagosság… Van egy teológiai vonala is ennek. Az Ószövetségben különösen hangsúlyos, a tízparancsolatban is megszólal: én, az Úr, a te Istened féltőn szerető (féltékeny) Isten vagyok. Nem lehetnek idegen isteneid énelőttem. Istened, Teremtőd, Megváltód csak egy van. Minden vagy mindenki más idegen. Nemcsak az én igazságomhoz, szentségemhez képest, hanem lényegében a te szíved számára is. Pedig mennyire össze tudunk barátkozni a bálványokkal! Familiarizáljuk őket. Izgalmasnak találjuk társaságukat, a szolgálatukat. Egyik bűnbánati énekünk figyelmeztet: „Rútat ne illess, mit a lelked szégyell”. Rútat, ami sokszor szépnek, tetszetősnek mutatja magát. Ami mégis idegen a lelkünk számára. 

   Most a házasságról beszélve: van a feleségem (férjem), és vannak – hitvesi kapcsolatunk szemszögéből nézve - az idegen nők (férfiak)… Akármennyire közelinek is érezzek valakit magamhoz, ebben a vonatkozásban idegen. Sok madár röpködhet körülöttem (és nincs is baj azzal, ismerjük Luther gondolatát…), galambom azonban csak egy van. A galamb (héberül “yoná”, innen a Jónás neve) a Bibliában gyakran szerephez jutó „égi madár”. (Először az özönvízzel kapcsolatban olvasunk róla.) A szelídség, a tisztaság jelképe, ezért áldozati állat is (szóval valaki galambjának lenni áldozattal is jár!). Pl. a 3 Móz 12, 8 –ban olvasunk arról, hogy a szülő asszony tisztulásáért áldozatot kell bemutatni, ha nem telik bárányra, akkor két galambot kell feláldozni. Hóseás arról ír, hogy Efraim olyan lett, mint az együgyű, esztelen galamb. Az Újszövetségben (v.ö. Jézus megkeresztelkedésének története) a Szentlélek jelképe. Jézus tanácsolja a kiküldött tanítványoknak: legyetek szelídek, mint a galambok (Mt 10,16). Népdalaink is sűrűn emlegetik ezt a közkedvelt madarat (pl. Általmennék én a Tiszán ladikon, ott lakik a galambom). Szóval, teológiai, kultúrtörténeti szempontból egy gazdag tartalmú szó, ha nem is így szólítjuk egymást (van-e valaki a jelenlevők között?), jó, ha egymást (házastársként) annak tekintjük.  Legyünk galambok, lássuk galambnak egymást!

   Galambom csak egy van. Szerelmi vallomás is ez, amit – tudom -  ilyen formában (és máshogy) sem nagyon mondunk ki.  Mi magyarok különösen visszafogottak vagyunk ezen a területen, gyöngédebb érzelmeink kinyilvánításában (indulatainkat kifejezzük). Nem röpködnek csak úgy az „I love you” vallomások a szánkból. Mégis (ebben megegyezhetünk) valamiképpen, és minél gyakrabban értésére kell adnunk társunknak, hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá, hogy fontos nekünk, ő a mi egyetlen drága férjünk vagy feleségünk (amiből pedig csak egy van, azt nagyon megbecsüljük), hogy szükségünk van rá, hogy általa egészül ki az életünk, örülünk neki. Sokan zavarba esnének, ha most őszintén el kellene mondják, hogy mikor mondtak valami kedveset, becézőt hitvestársuknak (hogy mikor kritizáltuk meg a másikat, az hamarabb eszünkbe jut). Fontos ez: nemcsak neki, nekünk is. Persze, spontán módon, szívből kell jöjjön, nem lehet erőltetett, de a spontaneitást is tanulni lehet, az elismerő szavak kimondását is gyakorolni, egyenesen szokásunkká lehet tenni. Ajánlom mindenkinek.  

   Galambom csak egy van („de csak egy az én galambom”). Ez hűségnyilatkozat is. Házasságban ez evidencia. Evidencia? Ösztöneinknek lehet olykor más a véleménye, de értelmünk, szívünk, lelkünk a kizárólagosságot vallja. Attól kezdve, hogy Isten megszerezte nekem (mint segítőt/gondviselőt), mellém rendelte a társamat, ebben a kapcsolatban ő lesz (csak ő lehet) az egyetlenegy. Ez nemcsak a testi közösségre vonatkozik, hanem a bizalom, hűség, a felelősségvállalás, egymás terhe kivételes hordozásának a lelki területére is. Exupéry ismert könyvében a kis herceg vallomása így hangzik:  „Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.” 

    + Meggyőződéssel állítom, hogy mondjuk házasságunk 10. évében elvben (és – csúnyán hangzik - pszichológiailag) könnyebb lett volna úgymond valaki mással új életet kezdenem (soha nem akartam), mint most, hiszen a további 20 év alatt napról napra újabb megerősítő, hálára indító tapasztalatot szereztem feleségem gondoskodásáról, kedvességéről, önfeláldozásáról, egyre több szép élmény kapcsol össze, egyre nagyobb, gazdagabb, szebb a közös lelki kincsünk. 

   Galambom csak egy van, nincsen még egy „legdrágább”. Ő az enyém (és én az övé). Ez meghatározza identitásomat (az vagy, akihez tartozol), de küldetésemet is. Mert az Úr őt rendelte nekem, ezért kétszeresen (mennyei és földi értelemben is) felelős vagyok érte. Nem az én elvárásom az első, hogy ti. mindenben a kedvemben járjon, hanem sokkal inkább az ő javával, boldogságával való törődésem. Ez egyet jelent közös boldogságunk előmozdításával. Tudnom kell azt, hogy hitvestársam testi-lelki jóléte nagymértékben függ tőlem.     

   Még valami: amikor itt elhangzik, hogy „ő az én galambom”, ez a kijelentés elsősorban nem a birtoklás tényét hangsúlyozza (hogy akkor kalitkában tartom, kényem-kedvem szerint bánok vele, szolgálatomban álló személynek tekintem). Nem kizárólagos jogaimmal való visszaélésnek nyit teret az ige (itt beszélhetnénk a féltékenységről… nekem nem a társam, hanem saját hűségem fölött kell őrködni), hanem a kizárólagos egymáshoz tartozásunkat tudatosítja bennünk. Nem kölcsönös megállapodás, hanem kölcsönös szeretet köt össze egymással, az Úr azért bízta rám a férjemet, feleségemet, hogy vigyázzak rá, törődjem vele, és nem azért, hogy azt tegyek vele, amit akarok (ez félelmetesen is hangzik). Nem érdek, hatalmi viszony, hanem erős bizalom köt össze minket. 

   Mi az, ami ezt a bizalmi kapcsolatot, földi-mennyei igazságot megkérdőjelezheti? Az pl. (madaras hasonlatnál maradva), amikor ún. héja-viszonyba kerülünk egymással (Ady Endre versére gondolva), amikor egymás húsába, lelkébe beletépünk, vagy amikor egyik fél belegabalyodik valaki hálójába (a Zsolt 91,3 a madarász tőréről beszél), amikor a házasságban irigység, versengés, türelmetlenség van, amikor valamilyen függőség lép fel. Amikor egyik félnek rögeszméje lesz, hogy mástól több kedvességet, szeretetet kapna. Tudjátok, mikor látom vonzónak az idegent? Amikor nem értékelem eléggé a sajátomat.  

    Szépség… A szépség megítélése, szoktuk mondani, relatív, szubjektív. Pl. a szépségversenyek győzteseit – agyonkozmetikázott arcukkal, merev mimikájukkal - én nem találom különösen szépeknek, szoktam is mondani a feleségemnek, hogy ha az utcáról találomra választanának ki lányokat, azok is jobban mutatnának a színpadon, természetesebb módon lennének bájosak… Valahogy számomra a kedvesség, a mosoly, a lelki kisugárzás is része a szépségnek… De nyilvánvalóan, vannak más szempontok is. Mindazáltal határozottan úgy gondolom, hogy a döntő (egy kapcsolatban legalábbis) a belső szépség, a jóság, szívesség, szelídség. A címben szereplő kifejezés (és utalásszerűen az ige is) bizonyára erre céloz. Igen, mi nézzük azt is, ami a szemünk előtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van. (1 Sám 16,7) 

    20 éves koromban nem láttam szépnek az 55 éves nőket, most a feleségemet (aki súrolja ezt az életkort) egyértelműen szépnek látom. Tudom, észre is veszem (de csak ritkán észrevételezem), hogy vannak ráncok az arcán, de a szeme élénksége, a mosolya, a kedvessége a régi… Sokszor mondom neki egy-egy rendezvény, találkozó után: te voltál a legszebb a tömegben. Neked igen, válaszolja. És ez a legfontosabb. Ha a férjnek a feleség, a feleségnek a férj tetszik a legjobban, akkor ahhoz képest már vajmi keveset nyom a latban akár az egész világ véleménye is. Szeretem a következő történetet. Nagy Sándor indiai hadjárata során elfogatott egy fiatal herceget a feleségével együtt. Megkérdezte tőle: mit adnál az életedért. Minden vagyonomat, az összes birtokomat. Hát akkor mit adnál a feleségedért? Saját életemet. Tetszett a válasz a hadvezérnek, és szabadon engedte mindkettőjüket. Útközben azt kérdezte a herceg a feleségétől: láttad, hogy ez a Nagy Sándor milyen daliás alakú, szép férfi? A hercegnő azt válaszolta: én végig csak azt a férfit néztem, aki az életét is kész lett volna odaadni értem.  

   Szép-e a Nap? Esztétikailag nem különösképpen. De milyen gyönyörű, amikor süt, és sugarai mindent bearanyoznak! Milyen gyönyörű, ha fényével beragyogja otthonunkat, világunkat!  Értitek: a szeretet, a jóság, a tisztaság ragyogása tesz igazán széppé valakit. Olykor még minket, férjeket is.  

    „Milyen jól néz ki apátok a fekete öltönyében”, mondja alkalomadtán a feleségem a gyermekeknek úgy, hogy én is halljam, és ez a megjegyzés örömmel tölt el (persze, ettől még nem gondolok rögtön arra, hogy elviszem a pálmát Brad Pitt elől). Egy jócskán idősödő házaspárt hallottam, hogy történetesen „szépségemnek” szólították egymást (nem hittem a fülemnek, el is nyomtam magamban egy mosolyt, kivált akkor, amikor a bácsi fele hangzott el a becézés. Tudjátok, hogy nézett ki? Ahogy egy öregecske ember.) De megértettem (filozofáltam kicsit magamban a témán): ez a kedveskedés elsősorban nem a külsőnek szólt. Felfedezzük-e egymás lelki szépségeit, vigyázunk-e belső kinézetünkre? 

    A galamb szép, kecses, elegáns, ua. rendkívül intelligens madár. Több mint 5.000 éve háziasították. Sógorom gyerekkorától fogva tartott galambokat, az évek során több ritka fajt is beszerzett. Pár éve kaptam tőle néhány (főként) postagalambot. Egyszer meglátogatott, kíváncsi volt, hogy miként megy madárkáinak a sora nálam, azonnal kiszúrta, hogy betévedt közéjük egy külsős. „Hogy nem vetted észre?”, kérdezte, „nem látod, a többinek milyen nemes tartása van, ez pedig olyan parlagi?!”. Meghagyta, hogy távolítsam el a többi közül, hogy ne keveredjenek. Még azon az estén bementem a ketrecükbe, lámpával végigpásztáztam őket, de nem ismertem fel a jövevényt. Szépnek tűnt mindenik. Ha szép szemmel néznek, szépek vagyunk… 

   A Szentírás többször beszél a szépségről, a testiről is (Ráchel szép arcú és alkatú volt, József szép termetű, Mózesről látta az anyja, hogy szép gyermek, Eszter szebb volt minden királynőjelöltnél, Dávidnak piros arca volt, Absolont is jó megjelenésű fiatalembernek írja le a Biblia). Szépnek neveztetik az áldozati állat is, Jeruzsálem, az Úr városa, a kedves maga (Énekek éneke könyvében), a testvérek közössége, Libánon cédrusa. Az Újszövetségben a kereskedő szép gyöngyöket keres (Mt 13, 45), a „szép szavak” kifejezés azonban általában a hízelgésre, a megtévesztés szándékára utal, de szép a feladat, a hitvallás, és szép a Jézus neve (Jak 2,7). Nagyon megörültem, amikor a digitális Bibliában „lapozgatva” elém került ez az igevers: 

Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van (Préd 4,9), mert, igaz, szó szerint (és éppen a házasságról, vagy különösképpen arról szólván) megállapítja: a közös fáradozásnak, szolgálatnak eredménye kell szép legyen, az áldás kell szép legyen, amit Isten ad kapcsolatunkban, házasságunkban. Szép emberek élhetnek csúnya házasságban, és kevésbé szépek valóban példás, csodálatra méltó, bámulatos jó közösségben. 

    Megelégedettség… Nagyon fontos az, hogy a házasságunkat mi magunk is nagyszerűnek tartsuk. „Nem jó az embernek egyedül”, olvassuk a Biblia első lapjain, és ebben az is benne van: az Isten által rendelt segítőtárssal együtt azonban jó. Fontos, hogy megelégedettek, hálásak legyünk. Férjünkért, aki nem éppen Adonisz termetű, de kedves, megbízható, segítőkész, feleségünkért, aki talán nem nyerné meg a párizsi divatversenyt, de aranyos, törődő, gondoskodó. A megelégedés a közvélekedéssel ellentétben elsősorban nem külső, hanem belső tényezők függvénye. Az, hogy valamivel meg voltam elégedve, többet elárul rólam, mint az illető dologról, eseményről. Gyakorolnunk, tanulnunk kell a megelégedést. És azt is, hogy közöljük egymással: megelégedett, hálás vagyok melletted. (Egyik házassági fogyatékosságunk, hogy a jóról nemigen beszélünk, annál többet arról, ami nem sikerült… )

  Mi az alapja a társsal, az egymással való megelégedésnek: a szeretet, az elfogadás, tisztelet, odafigyelés, megértés, türelem… Az a férj lehet megelégedett, aki feleségétől, az a felség lehet megelégedett, aki férjétől megkapja ezeket. Tudom, a kellékek tára sokkal bővebb ennél: autó, szép lakás, kényelem, egzotikus nyaralás… Megadathatnak ezek is, de biztos, hogy nem pótolják az előbb felsoroltakat. (Egy gazdag ember mondta: vegyétek el a családomat, gyönyörű házam kopárabb lesz egy pincelakásnál, vegyétek el a házamat, családommal egy pincelakást is boldog otthonná teszünk.) Meglátni szívünkkel a másikban az értékeket, a jót, az áldást. (Csak szívvel lehet szívig látni. Sokszor nem a szívünkkel nézünk… Történet a válást bejelentő férjről, és a rákos feleségről, aki 3 hónapi haladékot kér, az orvosok szerint annyi marad neki… nem akarta, hogy férjének utólag majd súlyos lelkiismeret-furdalással kelljen szembenéznie.) 

    Az igében egyenesen tökéletességről hallunk. De galambom csak egy van, ez a tökéletes. Szabad fordításban: Ő az én egy galambom, az én makulátlanom. A héber szöveg valójában sokkal tömören fogalmazza ezt meg: egy ő galambom, tökéletesem ().

   Hát ezt a kifejezést nem nagyon pazaroljuk egymásra (annyira azért nem tékozló a szeretetünk), én sem mondtam soha a feleségemnek, kicsit ódzkodunk is, mert tudjuk, hogy egyetlen ember sem hibátlan. Legjobb cselekedeteink is bűnnel fertőzöttek, tanítja a Káté. Az a benyomásunk, hogy van valami szerelmes, elszállt túlzás ebben a kijelentésben, minősítésben, kinőttünk belőle. Mégis, elgondolkoztat az ige: tanulnunk kell a legjobbat felfedezni a másikban. Azt, ami az én gyarlóságom mértéke szerint már-már tökéletes. Nem győzzük hangoztatni, igaz, hogy mindnyájunk szeretetébe vegyül önzés, valami érdek, valami gyarló emberi, de képes vagyok-e meglátni a társamban az enyémet sokszor sokszorosan meghaladó önzetlenséget, odaadást. (Férj mondta a hűtlenül elhagyott feleségének, aki végül gyógyíthatatlan betegségében visszafogadta, ápolta: „nem érdemlem ezt meg, sokkal jobb vagy, mint én”.) Igen, ezt a kifejezést, hogy makulátlan, hogy tökéletes, hogy hibátlan fenntartással alkalmazhatjuk egymásra, de mondtuk-e hitvestársunknak legalább a főztjével, valamilyen elkészített munkájával kapcsolatban: ez perfekt volt, tökéletesen megfelelt az elvárásaimnak. A szeretet tökéletesít. Minket és a másikat is… Szülők tudják ezt. A szó maga ("tám") a Jób könyvében és a Zsoltárok könyvében fordul elő a leggyakrabban „feddhetetlen, kifogástalan és kegyes” értelemben. Mi a tökéletesben is tudunk kifogásokat keresni és találni. Hány (főként) feleség, de adott esetben férj is szenved attól, hogy a társa mindig talál valamilyen hibát benne, megnyilvánulásaiban, munkájában.. Semmi nem tetszik neki. Ez állandó frusztrációt jelent. Nagy teher ezzel élni. 

Holott a probléma nem is az ő készülékében van. Elégedetlenségünk oka lehet tehát saját kritikus természetünk… és szeretetlenségünk. Mennyire gyakorlatias módon igaz: a szeretet minden elfedez!  Az ellentéte is áll: a szeretetlenség mindenbe beleköt.  

   Én makulátlanom… igen, van valami nagylelkű elnézés ebben, neki tulajdonítás (mindjárt megérkezünk az Énekek éneke igazi, krisztológiai üzenetéhez).  Hogy ismét magunkkal példálózzam: házasságunkban voltak, vannak zökkenők, feszültségek olykor, vannak emberi esetlenségek, de én azt vallom: Isten nekem (hozzám mérten) a legideálisabb feleséget adta. 

    Ez a kifejezés, amit itt próbálok emberi kapcsolatainkra, annak a legszemélyesebb formájára, a házasságra alkalmazni (nem minden kínlódás nélkül), különösen arra indít, hogy ennek az igének (témának) a Krisztusra mutató üzenetéről is beszéljünk. Valakire tökéletesen, 100%-osan, a szó legmagasabb értelmében illik ez a kifejezés: ő a hibátlan Bárány, a tökéletes Megváltó, Isten egyszülöttje, aki teljes kegyelemmel és igazsággal. Akiben maradéktalanul megjelent az Isten szeretete. Ismerjük: nem az a szeretet, hogy mi szerettük az Istent…  

   Egy másik, minden emberit meghaladó mennyei szintjére lépünk ezzel az ige értelmezésének… Igen, Isten rendel mellénk segítőtársat (a legbensőségesebb kapcsolat ez, ahol az egymásrautaltságnak, az egymás iránti felelősségnek, egymás iránti odaadásnak, elköteleződésnek a tökéletességet idéző, legmélyebb formáját élhetjük át), családtagokat, embereket, és végtelenül hálásaknak kell lennünk ezért. De mindenek fölött egy a mi Galambunk, Szerelmesünk, Szentünk, aki vállalata sorsunkat, feladta ártatlanságát, bűntelenül magára vette bűneinket, hogy ránk ruházhassa tökéletességét, igazságát. Ő a mi mennyei Vőlegényünk, aki maga tisztít meg minden hamisságtól, fogyatkozástól, és tesz minket alkalmassá arra, hogy az övéi legyünk.

   Szent Bernát egyik himnusza soraival zárom: 

„Gondolni szebbet nem lehet, 

Mint Jézus édes, szent neved. 

A bánat benned lel reményt, 

Te adsz ezer jótéteményt, 

Ha keresünk, itt jársz velünk: 

Hát még mi vár, ha föllelünk! 

A nyelv azt nem mondhatja ki, 

Betű ki nem fejezheti, 

Csak aki érzi, tudja azt, 

Jézust szeretni mily malaszt.”