2025

Jn 5, 17. 19-24 (temetés)

17 Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. 

19 Megszólalt tehát Jézus, és ezeket mondta nekik: Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. Mt 11,27

20 Mert az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit ő tesz. És ezeknél nagyobb tetteket is mutat majd neki, hogy ti csodálkozzatok. 

21 Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar. 5Móz 32,39

22 Az Atya nem is ítél meg senkit, hanem az ítéletet egészen a Fiúnak adta át, 1Jn 2,23 

23 hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogyan az Atyát tisztelik. Aki nem tiszteli a Fiút, az nem tiszteli az Atyát sem, aki őt elküldte. 

24 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe.

  Egy sokat fáradozó, sokat munkálkodó asszonytestvérünk koporsója körül állunk. Olyan volt az életútja, de a természete is: sok méretett rá, és sokat is vállalt. És egész életében, kivált az utolsó években sok jutott neki a szenvedésből is. Nem egyforma a sorsunk, Isten azt várja el, hogy hűségesek legyünk abban, ami ránk bízatott.

    Jézus azt mondja az igében: az én Atyám munkálkodik, én is munkálkodom. Azzal kezdődik a Biblia, hogy Isten teremt, alkot, gondoskodik, törődik teremtményeivel, kivált az ő képére és hasonlatosságára formált emberrel, arról szól az Újszövetség: Krisztus szerte jár, éjt nappallá téve, egyik faluból a másikba haladva, önmagát nem kímélve keresi a bajban levő embereket, tanítja, vigasztalja, gyógyítja őket. Az Istennek engedelmeskedő, Krisztust követő hívő élet nem tétlen szemlélődés, hanem szolgálat, egymás segítése. 

   Kevesen vannak itt, talán a legfiatalabbak, akik valami módon ne részesültek volna testvérünk segítségében, szolgálatában. Igen, tudjuk, hogy Jézus itt mennyei megbízatásáról beszél, de nem lehet élesen elválasztani a lelkit a földitől, és minden, mit szeretettel végzünk, legyen egy szelet kenyér odaadása, egy pohár víz felkínálása, az Isten szerinti cselekedetnek számít.

   Az erőt, a jóra való indíttatást nyilvánvalóan Istentől kapjuk.  Jézus önmagáról is azt mondja (és itt az Atyával való szoros kapcsolatára, közösségére utal): a Fiú semmit sem tehet önmagától. Értjük az ige üzenetét: Istenhez kötődve, rá figyelve tudunk helyesen cselekedni. Olyan félelmetes az, amikor az ember elszakadva Istentől, elfeledkezve rendeltetéséről, maga kezd neki – önzését, indulatait követve, Bábel tornyokat építve, háborúkat indítva, felforgatva a világot – tüsténkedni, fontoskodni. 

Mindig szem előtt kell tartanunk (a régi nemzedékben inkább benne élt ez a tudat), hogy Isten előtt felelősek vagyunk. Csak azt tedd, amit vállalsz teremtő, megváltó Istened előtt, rá hangolódott lelkiismereted előtt! Csak azt, amit felismersz a Krisztus példájából. Milyen jó lenne, ha ezeket a bibliai elveket követnénk mi is! Milyen jó lenne ezt a mértéket használni!

    Minden jónak (és itt beszélünk az Isten tetteiről: teremtés, gondviselés, megváltás, és a mi cselekedeteinkről is) a hátterében a szeretet áll. Az Atya szereti a Fiút, tanítja Jézus, és ő ezt a szeretetet hozta le nekünk, amikor eljött közénk, felvette emberi testünket, ezt mutatta meg a golgotai kereszten, és erre tanít minket is… Születésünktől kezdve ez a szeretet hordoz, ez nyilvánul meg szülők, családtagok szeretetében is (ez nem mindig tökéletes), és ez kell a jóra motiváljon, ösztönözzön minket is. Ez volt nyilvánvaló elköltözött testvérünk életében is… Bizonyára kapott ő is ebből a drága lelki ajándékból a szülőktől (nehéz körülmények között nevelték), testvérektől, rokonoktól, saját családjától, gyermekeitől, unokájától, annak családjától, dédunokáitól (ha már nem is tudta ezt teljesen felfogni – de a szeretetet mindig érzékeli az ember). És ezt adta tovább ő is… széleskörű munkájában fiatalkorától kezdve. 

    Milyen jó, hogy bekapcsolódhatunk az Isten munkájába! Pál szavaival: az ő munkatársai lehetünk. Micsoda megtiszteltetés, méltóság ez! És ha ezt tesszük, akkor már nemcsak a mulandókért fáradozunk. A mi munkálkodásunk nem hiábavaló az Úrban. Életünk lejár, de munkánk gyümölcse, áldása megmarad azok életében, akikért Isten felelőssé tett, és – ami hitből, szeretetből volt – az „átutalódik” az Isten országába. („Cselekedeteik követik őket” – Jel 14,13).

   Mi az alapja ennek a reménységünknek? Az igében azt tanítja megváltó Urunk: Mert ahogy az Atya feltámasztja a halottakat, és életre kelti őket, úgy a Fiú is életre kelti azokat, akiket akar.  Mert Isten hatalmat adott az ő életét odaáldozó, de a halálból feltámadó egyszülött Fiának. Olyan Urat szolgálunk, aki nemcsak mulandó célokat mutat nekünk, nemcsak földi életünkre nézve nyújt reménységet, ígért megtartatást, hanem az üdvösségre, az örök életre. 

   Így a mi szolgálatunk, munkálkodásunk, minden küzdelmünk az örök élet távlatába kerül… Igen, mindig szomorú az, ha szeretteink eltávoznak közülünk ebből a földi világból, szívünk egy része szakad ki minden veszteséggel… De vigasztaló is tudnunk, hinnünk, vallanunk, hogy a láthatókon túl ott vannak a most még láthatatlanok (amik egyszer majd dicsőségben fel fognak tárulni előttünk), hogy van üdvösség, van örök élet. Krisztusra nézve van ebben bizonyosságunk. Temetések alkalmával megemlékezünk egy lezárult földi életről, annak értékeiről, áldásairól, de meg kell emlékeznünk a mennyeiről is, amit nem érdemeinkért nyerünk el, hanem egyedül Krisztusért. Milyen jó, hogy nemcsak az emberiről beszélhetünk, hanem mindig Krisztusról is! Azt jutott eszembe: milyen jó, hogy a földmíves munkában nemcsak a mi hozzájárulásunk van ott: a szántás, vetés, kapálás, betakarítás (ez nagyon kevés lenne önmagában), hanem az Isten áldása is: eső, napfény, a mag csíraképességének, a föld termő erejének a csodája. 

   Mi a halálról szólván (mert nem tagadhatjuk le annak fájó tényét) is az élő Krisztusról teszünk bizonyságot, aki az ő győzelmében akar részeltetni. Aki elvette rólunk az ítéletet. 

    Mert emberileg akármennyi eredményt is értünk el, akármennyire hűségesek is voltunk, Isten tökéletessége, igazsága előtt híjával találtatunk. (Tegnap beszéltem édesanyámmal, aki egy évvel született elhunyt testvérünk előtt, és ő mondta el: fiam, igyekszem egyre jobban Istennek szentelni az életem, de annyi bűnt, erőtlenséget, gyarlóságot fedezek fel magamban… Elgondolkoztam: ha ő ezt mondja, akkor mit szóljak én?) A tökéletes Isten színe előtt mindnyájan méltatlanok vagyunk. Illetve méltók az ítéletre. De milyen csodálatos volt az olvasni: az Atya az ítéletet a Fiúnak adta, annak a Fiúnak, aki annyira szeretett minket, hogy kisgyermekként erre a világra született, ahogy mi mindannyian, hordozta emberi sorsunkat, magára vette bűneinket, és a keresztig menően szeretett minket, hűséges maradt hozzánk. Az Atya színe előtt Jézus Krisztus mondja ki az utolsó szót rólunk… Mekkora reménység, vigasztalás ez! Akkor tényleg teljes bizalommal rábízhatjuk magunkat, földi életünket, de halálunkat és ítéletünket is. Akkor tényleg teljes szívvel kell tiszteljük a Fiút, kell szeressük őt, kell engedelmeskedjünk neki. Mert ő a mi életünk és üdvösségünk. Hozzá tartozásunkban, kegyelmének feltétele alatt  kell értelmezzük földi pályafutásunkat is, annak minden fordulatát, eseményét, történését. 

   Krisztus megváltó szeretete felől kell megközelítenünk elhunyt testvérünk életét is. (Életrajz.)

   Így végződött ez a hosszú, több mint 87 esztendő… De ez nem a teljes történet. Annak csupán a földi része. Így olvastuk az utolsó versben: Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. 

    Isten igéje az örök életről szól, amit Krisztus szerezett meg számunkra. Aki hallja (az igét mindnyájan hallottuk!), és aki hisz abban… Ennyi, amit nekünk meg kell tennünk. Tudjuk, magunktól erre sem vagyunk képesek. Kérjük hát Isten Lelkének az erejét, hogy munkálja azt bennünk, bennetek, gyászoló testvérek, hogy hinni tudjunk abban, aki elküldte egyszülött Fiát, hogy megváltson minket! Az igaz hit elválaszthatatlan Krisztustól. És ha hit által megragadjuk, befogadjuk őt, vele lépünk közösségre, akkor már az ítélettől sem kell tartanunk, hanem átmentünk a halálból az életre. Átment a halálból az életbe. Milyen drága ígéret ez! 

    Ezt szívetekbe zárva, az ige biztatásával induljatok tovább (33. zsoltár)… De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak. Megmenti őket a haláltól… Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk.

   Mindnyájunkat erősít hitünkben, reménységünkben a mi Urunk: Bizony, bizony, mondom nektek: aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van, sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe. Ámen.

Gal 1, 1-5 (temetés)

  1 Pál apostol – aki nem emberektől, nem is emberek által kapta elhívását, hanem Jézus Krisztus által, és az Atya Isten által, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül – 

2 és a velem levő testvérek mindnyájan: Galácia gyülekezeteinek. 

3 Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól, 

4 aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. 

5 Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen. 

   Egy olyan testvérünktől búcsúzunk ezen a temetési istentiszteleten, aki hosszú életének első és utolsó éveit nem falunkban töltötte, de mégis ehhez a mezőségi településhez kötődött a leginkább pedagógusi hivatása, szolgálata, családi élete révén, és – hisszük – a gyülekezetünkhöz való ragaszkodása okán is. Utolsó kívánsága is az volt, aminek szerettei – nem kis áldozatot vállalva – igyekeztek is eleget tenni, hogy itt temessék el. 

   A galáciai levél bevezető részét olvastam fel, ami egy nagyon rövid bemutatkozással kezdődik. Pál apostol, de akár nyomatékosíthatjuk is: Pál, az apostol, a küldött. Mindnyájan küldöttek vagyunk, ezzel a küldetéssel érkezünk erre a világra, és erről kell szóljon az életünk. Nem mindenki Pál, nem mindenki kapja a missziónak azt a megbízatását, amit ő, de senki sincs, akire Isten ne ruházna egészen személyesen feladatokat, kötelességeket. Úgy gondolom, hogy így értelmezte elhunyt testvérünk is az ő életét, tanári pályáját, közösségi tevékenységét. Mi, emberek soha nem tudjuk tökéletesen betölteni küldetésünket (Pál sem tudta), vannak hibáink, tévedéseink, kitérőink, de fontos az, hogy a nekünk adott értékekről, lelki kincsekről le ne mondjunk, azokért erőnk szerint hűségesen munkálkodjunk. Az áldás pedig az Istené. 

  Nem emberektől, nem emberek által, hangsúlyozza az apostol, pedig szolgálatunknak van emberi háttere is: az egy adott történelmi, családi kontextusba helyezhető el, bizonyos konkrét tényezők befolyásolják. Mégis fontosabb, meghatározóbb a mennyei, a felülről való. Ez az elhívás Jézus Krisztus által történik, az Atya Isten által, aki feltámasztotta őt a halálból. És ez az itt hangsúlyozott tény nemcsak elhívásunk rendkívüliségét, magasztosságát jelzi, hanem örökkévaló távlatát is. Nagyszerű küldetésünk van, és örökkévaló célra tekint az. Szoktuk mondani: az üdvösség perspektívájában kell élnünk és munkálkodnunk. 

    Mégis sokszor csak a mulandókat látjuk, a pillanatnyi feladatok, elénk tornyosuló problémák terhét, a küzdelmeket. Nyilván, ezektől nem is tudunk eltekinteni, ezekben is hűségeseknek kell bizonyulnunk, helyt kell állanunk, soha nem elfelejtve azonban azt, hogy van egy felsőbb rendeltetésünk is. Katonaságban tanították, hogy ha egy magas rangú tiszt megkérdezi tőlünk, hogy mit csinálunk, akármilyen banális tevékenységet is végezzünk is abban a pillanatban, azt kell felelni: „servesc patria”, azaz „a hazát szolgálom”. Jó lenne így gondolkodnunk mennyei hazánk tekintetében is: a legapróbb cselekedetünkkel is, amit az Úr akarata teszünk, tkp. Isten dicsőségét szolgáljuk, az ő országát építjük.   

   És ha búcsúzni kell, ha el kell válnunk a földi életre nézve (és ennek „könnye, kínja van”, ahogy énekeltük), akkor azt is a feltámadott Krisztusra nézve tesszük. A mulandóság, egymás elvesztése földi létünk, sorsunk döbbenetes, letaglózó, fájdalmas élménye, tapasztalata. Valaki velünk volt, és már nincsen, hozzánk tartozott, életünk része volt, és csak szorongató hiányát érzékeljük. Megosztottuk együtt gondjainkat, örömeinket, és hirtelen minden kapcsolatunk megszakad vele. Üresség, összetörtség, gyász származik ebből. 

    De remény is ébred bennünk: olyan megváltó Urunk van, aki emberi mivoltunkat vállalva mindezeket átélte, és aki feltámadásával új irányt, új utat mutat nekünk. Az apostol fontosnak tartja ezt a legelején leszögezni: olyan lelki csapathoz tartozunk, amelyben Mesterünk meghalt értünk, de feltámadott, és minket is az örök élet reménységével, hitével biztat. 

  Pál mellett testvérek vannak. Ez is a kegyelem része. Nem magányosan küzd. Elköltözött testvérünk ízig-vérig közösségi ember volt, számára rendkívül fontosak voltak a körülötte levők: annak idején a régi család, aztán saját szerettei, gyermekei, unokái, ismerősök, barátok, mindenekelőtt hitvestársa. Kivált betegségében, gyengélkedésében, amikor érezte, hogy napról napra fogy az erő. (Orvos kérdi a pácienstől: mi a panasza. Az így válaszol: sok minden, de előbb hadd mondjam el, hogy mi az örömöm: megértő családtagok vesznek körül.) 

  Gyülekezetekről hallunk, és arra gondolunk: elhunyt testvérünk 3 gyülekezetnek volt szívbeli tagja: Mája, Bergenye, Göd… Igyekezett hűséges lenni, szolgálni, a lelkészekkel – a történelmi mintát is követve – mindenütt jó, baráti viszonyt ápolni. Szomszédokként én is, mi is megéltük ezt, nem felejtem el, beiktatásomkor mondta: ha egy cöveket bevernek, akár azért, hogy az jelezzen, akár azért, hogy megtartson valamit, akkor az ott kell maradjon. Amíg vagyunk, valóban helyt kell állnunk ott, ahova állított az Isten, de tudjuk – bibliai kép ez -, hogy a sátorcövekeket, ha nincs már nincs több feladatuk, kihúzzák a helyükről. A mi földi sátorházunk elbomol, de van Istentől rendelt, örökkévaló házunk. 

  Kegyelem nektek és békesség.  Az apostoli köszöntésben, üdvözlésben két alapvető értékről, lelki ajándékról hallunk, amire nekünk is nagyon nagy szükségünk van. A kegyelem Isten irgalmas, atyai, megbocsátó, szeretetteljes hozzánk hajlása, a békesség a vele és egymással való igazi közösség megélése. Mindnyájunk életében vannak biztos jelei a kegyelemnek: születésünk, munkánk, családunk, hitünk. Kegyelmi történet ez a 85 év is, bár voltak abban nehézségek, törések is, de végig Isten békessége őrizte, hordozta elhunyt testvérünket.  

(Életrajz)   

   Kegyelem volt súlyos betegségéből történt felépülése. Kegyelem volt felesége hűsége, kitartása, gyermekei ragaszkodása, az unokák születése, növekedése. Kegyelem volt az öregkor sok ajándéka, áldása, dédunokák érkezése, a betegségben kapott erő, bizalom. Kegyelem volt az, hogy békességes tűréssel hordozta betegségét, csupán rövid ideig kellett valóban ágyba kerülnie, és  – hittel mondjuk – kegyelem volt eltávozása is. Azt írja említett visszaemlékezésében: hittel reméli, hogy az az ítélet, amit a világ legnagyobb bírája hoz majd fölötte, az „örök üdvösség lesz”, nem saját érdeméért, hanem a „a hit, szeretet, reménység” evangéliumi igazsága, ígérete alapján. És kegyelem az az örökség, amit hátrahagyott tanítványok szívében, gyülekezetek életében, családjában, sőt, családja révén sokak életében. 

    Kitől van mindez? Istentől, teremtő és gondviselő Atyánktól, és a mi megváltó Urunktól, Jézus Krisztustól. Általa nyerünk igazi békességet. Aki önmagát adta, hogy kiszabadítson minket „a jelenlegi gonosz világból”. 2000 évvel ezelőtt írta le az apostol, most talán még jobban illik világunkra ez a jellemzés. A tanár úrral sokat beszéltünk régebb, és később is, amikor nagy ritkán találkoztunk, erről a témáról. Kritikus alkat volt. Gyakran kérdezte: mi lesz ezzel a meglódult világgal? Azt látjuk, hogy száguld, de egyre nyilvánvalóbb a félelmetes felismerés: nem jó irányba. Mi azt valljuk: mégis az Isten kezében marad az életünk. Azt valljuk: Krisztus az egyetlen biztos cél. 

   Általa való szabadulásról hallottunk az igében: nemcsak a világ kísértéseitől, hanem a bűntől és a haláltól is megszabadít minket. Mert ő legyőzte a halált, mert ő részeltet minket is az ő diadalmában. Ez a legnagyobb kegyelem. 

  Igaz, küzdenünk, harcolnunk kell, amíg itt vagyunk, de hisszük és valljuk, hit által tapasztaljuk is, hogy Krisztus velünk van, és megtart minket megváltó szeretetében. Megőriz ebben a világban, és megszabadít ennek a világnak, a bűnnek a fennhatósága alól. „Engem pedig minden választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához általvisz”… Ez kell legyen a mi életelvünk, élő reménységünk, ezzel a meggyőződéssel, hittel kell Krisztust követnünk… 

   Övé a dicsőség örökkön örökké. Már most körülvesz minket ez a dicsőség, már most felcsillan, tükröződik, átragyog rajtunk, mulandó földi életünkön, és majd hiánytalanul részünk lesz abban az Isten országában. 

   Ezzel a reménységgel vegyetek búcsút drága hozzátartozótoktól. 

Hadd halljuk még egyszer az ige drága, üdvösségre mutató üzenetét:  Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és a mi Urunk Jézus Krisztustól,  aki önmagát adta bűneinkért, hogy kiszabadítson minket a jelenlegi gonosz világból Istennek, a mi Atyánknak akarata szerint. Övé a dicsőség örökkön örökké. Ámen. 

Lk 12, 22-26.28. 31-32 (temetés)

   Majd azt mondta tanítványainak: Ezért mondom nektek, ne aggodalmaskodjatok az életetek felől, hogy mit egyetek, sem a testetek felől, hogy mibe öltözködjetek.

Az élet több, mint az eledel, és a test több, mint az öltözet.

Nézzétek meg a hollókat, hogy nem vetnek, nem is aratnak, nincs kamrájuk, sem csűrük, és Isten táplálja őket. Mennyivel drágábbak vagytok ti a madaraknál!

    Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal?

Ha azért a legcsekélyebbet sem tehetitek meg, mit aggodalmaskodtok a többi felől?

Ti az Isten országát keressétek, és ezek mind megadatnak nektek!

Ne félj, te kicsiny nyáj, mert tetszett a ti Atyátoknak, hogy nektek adja az országot.

   Minden haláleset veszteséget, fájdalmat jelent, de ha valaki hirtelen távozik közülünk, akkor még inkább úrrá lesz rajtunk a döbbenet, a tanácstalanság. Ez éltétek át, gyászoló testvérek, szerettetek váratlan távozása miatt. Belénk nyilall ilyenkor a kérdés: vajon ilyen kiszámíthatatlan, ennyire bizonytalan a sorsunk? Akkor állandóan félelemben, szorongások közt kell élnünk? Emberileg nem sok biztatót tudunk mondani. Ilyen közhelyeket ismételgetünk, hogy „hát ezt az élet”, hogy „tovább kell menni”. De ezek a mondatok olyan üresen csengenek, és – bár alapvetően igazak-, mégis olyan kíméletlenül, szívtelenül hangzanak. 

   Mi azonban – hála Istennek - nemcsak emberi válaszokat ismerünk, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását is. Ő úgy szól hozzánk, mint aki magára vette sorsunkat, megismerte szenvedéseinket, elhordozta bűneinket, meghalta halálunkat, és feltámadásával nekünk reménységet szerzett.  

   Ne aggodalmaskodjatok… Az értelmezés első szintjén Jézusnak ez az intése a földi életre vonatkozik. Merthogy testben létezünk, és sok mindenre szükségünk van. Jézus itt az alapfeltételeket sorolja fel: étel, ital, ruházat… Mára azonban sokkal tágabb a kör, de akármennyire bővítjük is, soha nem leszünk teljesen megelégedve, mindig maradnak hiányok, problémák… Jó tudnunk, hogy Istennek gondja van reánk. Ez a gondviselés kísérte elhunyt testvérünket a nehezebb időszakokban, és akkor is, amikor bőven jutott mindenből (tudjuk, a jólétben is Isten kegyelméből élünk). 

  Jézus rámutat arra, hogy az élet több, mint az eledel, mint az öltözet, mint anyagi bebiztosítottság. És igazat kell adnunk neki. Az élet békesség is, hála, szeretet, öröm, emberség, jó szándék. Hát nem ezek teszik igazán széppé, értékessé és teljessé emberi létünket! Ez az a többlet, amit tényleg Isten kezéből kell elkérnünk, elvennünk. Igen, ezek az áldások megmutatkoztak drága hozzátartozótok életében is.  

    Több az élet abban az értelemben is, hogy Isten nemcsak 70-80 esztendőt ígér nekünk. Ennek a biblia kornak az alsó határát érte meg testvérünk. De akár kevesebb adatik ennél valakinek, akár valamivel több, tudjuk, egyszer biztosan lejár. Tovatűnik, mint az árnyék (ahogy a Jób könyvében olvassuk). Érdesen hasonlat ez. Nem azt tanítja a Biblia, hogy eltűnik, mint a világosság, ha jön az éjszaka, hanem fordítva: mint az árnyék, mint a homály, ha felragyog a világosság. Értitek: a fény fele haladunk. Az Újszövetség egyértelműen beszél az üdvösségről. Jézus tanításának központi üzenet ez. Aki hisz a Fiúban, örök élete van (Jn 3, 36). Több az élet az eledelnél, ruházatnál, ingó és ingatlan javaknál. Igen, azok is fontosak, de azok miatt soha ne hanyagoljuk el a lelkieket.  

   Jézus egy szemléletes példát említ: a hollókét (tudjuk, bibliai madarak, Illés történetében éppen Isten gondviselésének az eszközei, a földkerekség legintelligensebb madarainak tartják, a túlélés művészei, táplálékszerzésében az összes madár között a legtalálékonyabbak…). Nincs csűrük, nem gyűjtenek, de Isten eltartja, táplálja őket. Isten csodálatos ösztönökkel ruházta fel őket. Isten nekünk értelmet adott, nyilván, nekünk tudatosabban kell élni, de mindenképpen azzal a bizalommal, hogy mennyei Atyánk személyesen törődik velünk, szívén hordozza a sorsunkat. Hiszen az ő gyermekei vagyunk. A Hegyi beszédben hangzik el a kérdés: ki az az ember, akitől a fia halat kér, és ő követ ad neki. Nemde a szülők igyekeznek minden tőlük telhető jót megadni gyermekeiknek?  Igaz, gyászoló testvérek, ezt ti is meg tudjátok erősíteni? Mennyivel inkább megadja mennyei Atyánk azt, ami a javukat szolgálja! 

  Mennyivel drágábbak vagytok a madaraknál… Ebben az igeszakaszban kulcsszó az, hogy drága. Mi jut eszünkbe erről a kifejezésről? A családunk, igaz?, szeretteink. Azok, aki mellettünk, velünk vannak, és azok is, akiket elveszítettünk, akiknek fáj a hiánya. Isten is ezzel a ragaszkodással viszonyul hozzánk. Annak legtisztább formájával.  „Ne félj, megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy… mivel drágának tartalak és becsesnek, mivel szeretlek”. (És 40, 1.4) Isten azonban nem veszít el minket soha. Az ő szeretetétől semmi és senki el nem szakíthat. És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. (Jn 10,28) 

   Ha Isten még a madarakra is odafigyel, mennyivel inkább törődik velünk, akiket saját képére és hasonlatosságára alkotott, akiket egyszülött Fiában megváltott, gyermekeivé fogadott. Egy adott ponton még Fiánál is drágábbnak tartott minket… 

  Testvéreim, mi sokféle szempont alapján minősítjük egymást: emberi kvalitások, eredmények, szimpátia, egyebek. Isten az ő szeretete alapján méltányol minket. Egy szülőnek soha nincsenek értéktelen gyermekei.  Milyen jó ezt tudni! Önmagunkra, szeretteinkre nézve, azokra is, akik már nincsenek közöttünk. 

    Jézus itt egy kérdést fogalmaz meg, ami elfogadásra tanít, az Isten akaratával való megbékélésre. Ki tudja meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Talán rövidíteni képesek vagyunk azt: stresszel, modern életvitelünk sokféle ártalmával, idegeskedéssel, de Isten számításait nem tudjuk átírni, az általa felállított határokat nem tudjuk átlépni. Ám ha drágák vagyunk neki, akkor tudnunk kell: soha nem dönt ellenünk. Még életünk végessége, annak lezárulása is az ő kegyelmének a bizonysága, még azzal is a javunkat akarja. (HK: „a mi halálunk nem bűneinkért való megfizetés”…) Akár emberi logikánk szerint is: lehet, hogy testvérünket is Isten egy hosszú, gyötrelmes szenvedéstől kímélte meg.

   Nem a percekért kell nekünk harcolunk (sokszor ezt tesszük), hanem arra ügyelnünk, hogy az életet el ne veszítsük. Hogy megmaradjunk Krisztusban, hitben, reménységben, az ő kegyelmében. Ő azért csukja be a földi élet kapuját, hogy kitárja a mennyeit azok számára, akik benne hisznek. 

   Nem sok egy perc – mennyit elvesztegetünk fölöslegesen -, de egyet sem tudunk visszahozni, eggyel sem tudjuk megnyújtani az életünket. Két dolog hangsúlyos itt: 1)becsüljük meg az alkalmakat, találkozásokat, használjuk ki a jóra azt az időt, amit ajándékba kapunk. A múló időben keressük az örökkévalót. „Ma, ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket”. (Zsid 3,15) 

   70 év, ha kereken vesszük – utána számoltam - 840 hónap, 25.570 nap, 613.680 óra, 36.820.800 perc… Mindenik ajándék volt testvérünk életében. Voltak nehezebbek, voltak kevésbé értékesek, hiábavalónak bizonyulók, de voltak áldottak, örömtelik. Magasztaltassék ezért az Úr neve!

(Életrajz)   

    Ti az Isten országát keressétek, tanítja Jézus. Úgy végezzétek munkátokat, úgy töltsétek be feladataitokat, megbízatásotokat, gyászotokat is úgy hordozzátok, hogy ezt soha ne hagyjátok figyelmen kívül. És minden egyéb megadatik. Nekünk a célra kell nézni, és az úton szükségeseket kirendeli az Isten. Amink van, az mind csak eszköz, a cél a Krisztus követése, és vele a megérkezés Isten országába. 

   Ne félj, te kicsiny nyáj! Szól ez a biztatás nektek, családtagok, gyászoló testvérek… Igen, el kell  engednetek drága hozzátartozótokat, a férjet, édesapát, nagyapát, testvért, de Isten bátorít, erősít titeket. Szól az Ige mindnyájunknak. Minden veszteséggel kevesebbek leszünk. Kicsiny nyáj. Gondolhatunk arra is, hogy milyen kevesek, valójában semmik vagyunk a halállal szemben, hogy milyen törékeny a jóság, a tisztaság a gonoszság hatalmával szemben. De hatalmas Pásztorunk van. A Zsid 13-ban olvassuk: „Isten kihozta a halálból a juhok nagy pásztorát”… Ő legyőzte a bűnt, halált, kárhozatot, a legnagyobb ellenségeinket. És bár egyszer mindent láthatót elveszítünk, de megnyerjük az örökkévaló országot, mert Isten kegyelméből, Krisztus érdeméért nekünk ígéri és ajándékozza azt.

  Isten Igéje most személyesen így szól hozzátok: "Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!" 

(Jn 14,27) Ámen.