ApCsel 16, 1-10 (vas.de.)
1 Így jutott el Derbébe, majd Lisztrába is. Volt ott egy Timóteus nevű tanítvány, egy hívő zsidó asszonynak és egy görög apának a fia, 1Tim 1,5
2 akiről jó bizonyságot tettek a lisztrai és ikóniumi testvérek.
3 Pál magával akarta őt vinni, ezért az ott lakó zsidókra való tekintettel körülmetélte őt. Mert mindenki tudta, hogy az apja görög volt.
4 Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat.
5 A gyülekezetek pedig erősödtek a hitben, és naponként gyarapodtak lélekszámban.
6 Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában.
7 Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus Lelke nem engedte őket. Róm 8,16
8 Ezért Míszián áthaladva lementek Tróászba.
9 Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre!
10 A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.
Mintha egy akármilyen beszámolót, útinaplót olvasnánk, amelyben a szerző városokon, tartományokon át kalauzol minket, különböző személyeket, közösségeket ismertet meg velünk. Mégis van néhány utalás, ami azt jelzi: az események, amikről az ige tudósít, mennyei hátterűek. Isten szándéka, akarata jut érvényre azokban. Pl. az 5. versben: „a gyülekezetek pedig erősödtek a hitben”. Vagy a következőben: „mivel a Szentlélek nem engedte őket”. Vajon mi mindennapi dolgaink között figyelünk-e a felső irányításra?
Pál apostol második térítő útjára indul. Annyi baj, üldözés érte az elsőn, miért vág neki újból, másodszor is? Nem fanatizmusból teszi. Küldetése van. A korintusiaknak írja: jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot! (1 Kor 9,16) Erőtlenségünk sokszor onnan származik, hogy nem tesszük azt, vagy nem azt tesszük, amit Isten reánk bíz. Az Isten akaratával dacoló döntések, lépések megviselik a lelkünket. Lehet, látványos sikereket érünk el, csak belül leszünk nagyon erőtlenek. Persze – és ez a történet is mutatja - nem könnyű megtalálni a helyes utat. Ráhangolódást, rugalmasságot, engedelmességet követel tőlünk.
A múlt hét elején egy lelkészértekezleten vettem részt, amelynek témája a gyülekezetépítés volt. Arról hallottunk ott, hogy kiemelten fontos az, hogy missziós stratégiákat, terveket dolgozzunk ki: presbiterekkel, hívekkel közösen tusakodva, imádkozva, a helyzetet és a lehetőségeket felmérve, megoldásokat keresve, de végső soron Istenre figyelve… A mennyei útmutatásokat követve. Pál apostol nagy buzgósággal, odaszánással, önfeláldozással végezte a szolgálatát, de nem önfejűen, nem saját ambícióit követve.
Eljut Lisztrába és Derbébe. Emlékszünk, már járt ezekben a városokban. Lisztrában megkövezték. Csodával határos módon, Isten megtartó kegyelme által túlélte. És most mégis visszamegy oda. Nem az ellenkezőkért, hanem az engedelmeskedőkért. (Az előző fejezet 36. versében olvassuk: néhány nap múlva pedig ezt mondta Pál Barnabásnak: Térjünk vissza, látogassuk meg a testvéreket valamennyi városban, ahol hirdettük az Úr igéjét, és lássuk, hogy megy a soruk. Pál a pozitív indíttatásokra figyelt. Elmondtam már: ha valakit egyszer valami sérelem vagy kellemetlenség ért itt a templomban, az általában többet soha nem tér vissza… A negatív tapasztalat lesz az örök hivatkozási alap.)
Timóteusról nem tudjuk, hogy pontosan hogyan és mikor lett tanítvány. Talán Pál apostol bizonyságtétele nyomán (az 1 Tim 1, 2-ben „igaz fiának” nevezi). Arról azonban értesülünk, hogy – nemzeti és vallási szempontból is - vegyes családból származott. Különböző hagyományokat ismert meg, sajátított el. De nem azok a meghatározóak számára, hanem az evangéliumból meghallott és elfogadott értékrend, az Istentől kapott lelki ajándékok. Mindent kárnak és szemétnek ítélek, hogy Krisztust megnyerjem. (Fil 3,8).
Olvastuk, hogy jó bizonyságot tettek róla az emberek… Valósággal irigyeljük ezt a jellemzést. Timóteus bizonyára hiteles személy volt: őszinte, nyílt, becsületes, megbízható. Céltudatosan törekedett erre. Nagy problémánk az, hogy általában másokat akarunk megváltoztatni, és nem magunkat. „Aki komolyan veszi a saját gyarlóságait, annak nem lesz ideje a másokéval foglalkozni.”
Pál eleget tesz a szokásrendnek is. Körülmetéli Timóteust, hogy meg ne botránkoztassa a zsidókat. Ez nem képmutatás, nem színjáték a részéről. Másokra való tekintettel cselekszik. Nem önmagát akarja jobb színben feltüntetni, hanem le akarja építeni mások szívében az ellenállást. A körülmetélkedés – leveleiben többször ír erről az apostol – „adiaforon”, azaz az üdvösség szempontjából nem lényeges cselekmény. De olykor a hitünk szempontjából mellékes kérdésekre is oda kell figyelnünk. Zsidóknak zsidóvá lettem, törvény nélkülieknek törvény nélkülivé, írja Pál (1 Kor 9), nem azért, hogy hasznot húzzak ebből, hanem azért, hogy őket megnyerjem. Hogy megteremtsem (ne hiúsítsam meg) a lehetőséget arra nézve, hogy az evangéliumot mindenkinek hirdethessem. Meddig mehetünk el? Mit adhatunk fel?
Végiglátogatták tehát a gyülekezeteket, átadták a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak. Hallottunk róla, azon a zsinaton az apostolok rendelkezéseket fogalmaztak meg a „pogány hátterű” keresztyének számára. Az említett határozatok tiltásokat, korlátozásokat is tartalmaznak. Az is lehetett volna a pogány-keresztyének reakciója: ne szóljon bele senki az életvitelünkbe. De ők örömmel fogadták...
Megint egy irigylésre méltó mondat: erősödtek a hitben, növekedtek lélekszámban. Fontos a sorrend. Gyakran mondjuk: ha sokan lennénk, minden jobban menne. Igen, a nagy közösség valóban felemelő, lelkesítő tud lenni. Az elsődleges azonban a hitben való megerősödés, aminek sokféle áldott következménye lehet. A gyülekezetépítés erről szól… Az említett lelkészértekezleten teológiai alapelvekről, kézenfekvő lehetőségekről, tervekről beszélgettünk. A legégetőbb kérdés mégis az marad: hogyan tud a gyülekezet hitben erősödni, fejlődni. Az igéből azt a választ halljuk ki: ha az evangéliummal táplálkozik, és ha megéli a közösséget. Megvalósul-e ez közöttünk?
Olvastunk a számbeli gyarapodásról is. Mi ennél a témánál a (régóta csökkenő tendenciát mutató) születésekre gondolunk, akkor elsősorban a kívülállók csatlakozása révén növekedtek a közösségek. Gondolkodásbeli, alapállásunkat érintő változásra van szükség. Ugyanakkor az alvó tagok aktiválására.
Áthaladtak Frígia, Galácia vidékén, és Ázsia fele igyekeztek, de a Szentlélek nem engedte őket... Nem tudjuk, miben mutatkozott meg ez a „letiltás”: mindenképpen belső és külső utak zárultak le. Megtörténik, hogy jónak, ígéretesnek tartott elképzeléseink vannak, aztán nem nyílnak a lehetőségek. Fontos, hogy felismerjük ezt, és ne erőltessünk valamit csak azért, mert a mi ötletünk volt. (Sokszor a magunk választotta utakra kérjük az áldást, pedig Isten útjait kell megtalálnunk, amelyeken áldás van.)
Szó szerint: nem engedte, hogy hirdessék az igét. Nagyon élesen hangzik. Vajon miért? Nem volt szüksége annak a tartománynak az evangéliumra? Vagy nem volt még nyitott az emberek szíve annak befogadására? Mindenképpen Isten tervében másak voltak a prioritások. Mi, akiknek abban a kiváltságban van részünk, hogy eljutott hozzánk az evangélium, mit kezdünk ezzel a drága kinccsel?
A fent említett tapasztalat megismétlődik. Míszián áthaladva Bitinia fele indultak, de nem engedte őket a Jézus Lelke. Troászba kellett megérkezzenek. A külső és belső tényezők összhatása eredményeképpen végül Isten üdvterve valósul meg. Abban éppen rólunk is szó van: ez az a pillanat, amikor az evangélium előtt európai távlatok, de helyesebb így fogalmazni: Európa előtt evangéliumi távlatok nyílnak meg.
Ismerjük Pál apostol szolgálatának ezt a mozzanatát (egy közönséges krónikában ilyen feljegyzés nem kapna helyet): látomásban egy makedón férfi jelenik meg neki, aki azt mondja: jöjj, légy segítségül nékünk. Megható: egy kontinens lelki nyomorúsága, szabadság utáni vágya szólal itt meg. És a felismerés, hogy egyedül az evangélium segíthet. 2000 év után nem sokkal rózsásabb Európa helyzete. Csak – úgy tűnik - a felismerés hiányzik.
Az ApCsel 16, 10-ben hirtelen többes szám első személyre vált a szöveg: lementünk, megértettük: oda hívott, hogy hirdessük… Talán Lukács (a Cselekedetek könyvének szerzője) csatlakozott egy időre Pálhoz. De ami fontosabb: azt sugallja ez a fordulat, hogy az örömüzenet sorsa személyes ügyünk kell legyen… Szívünkön, szívünkben kell hordozzuk azt. Akkor lesz megújulás, növekedés, békesség, öröm. Adja az Úr! Ámen.