Ef 2, 19-22 (Losungen)
19 Ezért tehát nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népe Istennek. Zsolt 122,3-4; 2Móz 12,48
20 Mert ráépültetek az apostolok és a próféták alapjára, a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus,
21 akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban,
22 és akiben ti is együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által.
Mindnyájunk alapvető igénye, célkitűzése az otthonkeresés, otthonteremtés. Egy olyan külső és belső környezet megtalálása, kialakítása, ahol biztonságban vagyunk, bőségben élhetünk, jól érezzük magunkat, ahol jövőt tervezhetünk. Ahol megtartó, éltető kapcsolataink, kötődéseink vannak. Ahol elfogadnak és szeretnek, ahol elfogadunk és szeretünk. Ez nem hull csak úgy az ölünkbe. Van, amit kapunk, és van, amiért meg kell küzdenünk. Sajnos, a belénk kódolt önzés, gyanakvás, a negatív tapasztalatok miatt sokszor egymás ellen tesszük ezt. Gondoljunk csak a rossz emlékű „élettér” kifejezésre, aminek logikája szerint minél jobban kitágítjuk az általunk birtokolt, uralt teret, minél többet elveszünk másoktól (akár tűzzel, vassal), annál szebb, nagyszerűbb lesz az otthonunk. A fogalom megalkotói vagy megszállottjai elfeledkeztek – egyebek mellett - az idői tényezőről. Mi akármilyen teret csak egy ideig tudunk belakni. Mulandó emberek vagyunk. És lelkünk többre vágyik a külső térnél, országnál, birodalomnál. Sajnos, a történelem tanulságai ott maradnak bölcs könyvekbe zárva, és – amint látjuk is - a szívekben, fejekben újra és újra fellángol a hódítás pusztító vágya.
A keresztyén ember két világ polgára. Nyilván, szükségünk van a földi otthonra, annak védő, oltalmazó légkörére (imádkozzatok, biztat az apostol, hogy nyugodt és békés időket éljetek). De tudjuk, hogy van egy másik otthonunk is. Egy másik, egy lelki élettér, ahol biztos helyünk van, ahol Isten kegyelmének és a testvéri közösségnek nagy élményében van részünk, és mennyei hazánk, ahol hely készíttetik számunkra. (Kisgyerekeket kérdeztek: szerintük hol van a legjobb hely a világon? Egyikük röviden így válaszolt: ahol a családom van.)
Nem vagytok idegenek és jövevények (régi fordítás: jövevények és zsellérek)… Miért lennénk? - kérdezhetjük. Kikérjük magunkat. Saját hazájukban éltek, függetlenek voltak már elődeink is. „Kik szabadon éltek, haltak, szolgaföldben nem nyughatnak”, írja Petőfi. Az ige tisztázza: lelki értelemben Isten előtt ilyen privilégiumokra nem hivatkozhatunk. Illetve ezeket az előjogokat eljátszottuk, eltékozoltuk. Szinte nyersen hangzik az előző versekben: „pogányok voltatok, távol Istentől”. Nemcsak ránk mért terhes örökség, sors ez, a „bűnben fogantattunk és születtünk” igazsága, hanem személyes felelősségünk is (illetve felelőtlenségünk), hogy ti. nem törődtünk mennyei jussunkkal, megtagadtuk az Istennel való kapcsolatot. Mert fontosabbnak tartottuk a láthatót, a pillanatnyit.
Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor távol voltatok, közel kerültetek Krisztus vére által – olvassuk a 13. versben. A kezdeményezés jogaink helyreállítására, rehabilitációnkra felülről történt. Személyesen Krisztusban. Ő hozta közel hozzánk Isten kegyelmét, hívását. Ő azért jött, hogy tudtunkra adja: bár mi elszakadtunk Istentől, ő mégis gyermekeiként tart nyilván. Azért jött, hogy nekünk, a távolvalóknak kijelentse az Isten közelségét. (Mintha Isten azt mondaná: „gyermekem, te olyan távol vagy tőlem, amilyen messzire mentél, de én olyan közel maradtam hozzád, mint mindig”.) A távolság Isten és a neki hátat fordító ember között az egyik irányba rövidebb, mint a másikba. Isten mindig közelebb van hozzánk, mint mi őhozzá.
Krisztusban tehát visszahelyeztettünk mennyei jogainkba. Milyen furcsa: a földiekért olyan sokat harcolunk, a mennyeiket kiharcolta nekünk Krisztus, és nem törődünk vele. Pedig nem kisebb dologról van szó, mint arról: Isten kiválasztott szentjeinek a polgártársai lettünk, és Isten háza népe, vagyis családjának tagjai. Krisztusért nem kisebb kegyelemben részesülünk, mint Mózes, Illés, az apostolok. (Két király beszélget. „Az én lányomat egy királyfi vette el, hallom a te a tiedet egy koldushoz adtad”… „Igen, vagyok én olyan gazdag, hogy egy koldust is királlyá tegyek”). Isten a bűnöst is szentté teszi. Ez nem a mi érdemünkről szól, Isten nagylelkűségét hirdeti.
Az Isten családja… Egy közösség, ahol ő a családfőnk, ahol az ő akarata érvényesül. Az ő szeretete ölel körül. Az ő minősítései hatályosak. Ahol nincs különbség… A belépést Krisztus áldozata, irgalma biztosítja, garantálja. Általa vagyunk most is együtt. Különböző helyekről, akár különböző vallási hagyományokkal, különböző távolságokról (fizikai, lelki értelemben is) érkezve. Jó nekünk átélni: Isten családjához tartozunk. Ennek legfontosabb feltétele teljesült már, ezt senki nem vonhatja kétségbe. Krisztus eleget tett. A másik feltétel teljesülése rajtunk múlik: hit által elfogadni ezt az igazságot, gyakorlatba ültetni. Komolyan venni, hogy Isten közösségéhez tartozunk. Jézus is beszél erről: az én anyám, az én testvéreim azok, akik cselekszik Isten akaratát.
Felemelő érzés ez. Kimondhatatlan boldogság átélni: Isten elfogad, arra méltat engem, hogy a legszemélyesebb módon hozzá tartozzam. Ez élő reménységet ébreszt bennem, egyenes tartást kölcsönöz nekem. Nem vagyok akárki! Tudatosítanunk kell ezt magunkban (és magunkra nézve). És így kell tekintenünk egymásra is! (Ha Isten megnyitja szívét, mi nem húzhatjuk a szánkat). Vigyázz, mert lehet, hogy embertársad erőtlen, kihasználható, de nagyon kemény, menő testvére van: Krisztus!
Benne igazi közösséggé formálódunk, ebben a személyes elfogadottságban és összetartozásban, az apostolok bizonyságtétele, elődök hitvallása által is megerősítést nyerve. Szívtől szívig, lélektől lélekig. Mindenkinek fontos a szerepe, a szolgálata. A tied is. A magad helyén, körében, minőségében…
Ez a felismerés átértékeli földi otthonunkhoz, környezetünkhöz, szülőföldünkhöz vagy lakóhelyünkhöz való viszonyulásunkat is. Ellentétben azzal, ami a köztudatban él, ez nem elfordulást, hanem elköteleződést jelent. Ha a sokat (az örökkévalót) akarom megnyerni, akkor a kevesen (a földiekben is) is hűségesnek kell lennem. Akkor teljes felelősséggel kell viszonyulnom ahhoz, amit Isten rám bízott és számon kér tőlem… Akkor – az Ádám fele elhangzó a parancs értelmében - művelnem és őriznem kell azt. Evilági feladatainkat is odaadóan, hittel kell végeznünk. A kettőt nem szabad, nem is lehet elválasztani egymástól.
Igénk hangsúlyozza: a sarokkő Krisztus. A sarokkő az épület stabilitását biztosítja, és meghatározza annak elhelyezkedését is… Sarkalatos kérdés a Krisztussal való kapcsolatod. Döntő módon befolyásolja életed stabilitását, szilárdságát, munkád értékét, ugyanakkor betájol a helyes, a „napos” irányba.
Sok ún. „biztos alap” kínálja magát. Anyagi javak, siker, különböző üdvözítő vagy világmegváltó tanok… Mi azt valljuk – az Atyától közénk érkező, értünk emberré lett, önmagát áldozó Krisztusra nézve – hogy más alapot senki sem vethet rajta kívül. Bízzál Krisztusban, vele az életet nyered meg! Isten egyszülött Fiában megtartatásod lesz.
Benne szent templommá épülünk… ami az Isten dicsőségét hirdeti, az ő szavát visszhangozza. Templomot kell emelnünk – személyes értelemben - magunkban, a lelkünkben. Testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma (1 Kor6,19). De – közösségi értelemben – együtt is. Szent összefogással… élő kövek gyanánt önmagunkat építve bele ebbe a lelki házba. A Szentlélek bölcsessége által. Isten szeretetének összekapcsoló, összetartó ereje által…
Így lehetünk Isten hajlékává. A hajlék szavunk a hajolni igéből származik: egy épületre utal, ami óvón, védőn, oltalmazón fölénk hajlik. Egy belső igyekezet, munka eredménye ez. Az alap – hallottuk - adva van, de arra épülniük kell a szeretet, segítőkészség, jócselekedet falainak, boltíveinek, tetőzetének... Emlékszem egy régebbi sajtóhírre: Romániában az egyik évben 365 templom épült (átlagban naponta egy). Nem tudom, jót tett-e ez – spirituális értelemben - az országnak. Az ige mindenekelőtt a belső templomok építését, felújítását, megerősítését szorgalmazza. Milyen állapotban van lelki házad? Romos, elhagyatott, vagy friss, rendbe tett?
Ha épülnek a belső templomok, közösségek, akkor nem kell aggódnunk a külsők miatt sem. Azok is szépülnek, kijavíttatnak, kapuk emeltetnek. Csakhogy minden fáradozásunk a javunkra, üdvösségünkre, Isten dicsőségére történjen! Ámen.
Istenünk, mennyei Atyánk Jézus Krisztus által a Szentlélek közösségben, hálát adunk ezért az alkalomért, ünnepért, találkozásért, a közösségért, a hozzád és egymáshoz tartozás öröméért, egybekapcsoló erejéért. Emlékeztettél az igében arra, hogy bűneink, önző vágyaink miatt eltávolodtunk tőled, egymástól, de te elszakadásunkban közel jöttél hozzánk egyszülött Fiadban, hogy visszahívj minket megtartó, megváltó közösségedbe, visszahelyezz minket mennyei jogainkba.
Nem vagyunk már idegenek és jövevények, hanem kegyelembe fogadottak és otthont leltek, akiket te gyermekeiddé tettél, és házad népe, családod tagjai közé sorolsz. Micsoda kiváltság ez! Hadd legyünk ennek állandóan tudatában, és ez határozza meg gondolkodásunkat, magatartásunkat, egymáshoz való viszonyunkat. Ha te ilyen nagylelkű voltál velünk, taníts minket is nagylelkűségre, ha te megbocsátottál, indíts minket is megbocsátásra, ha te ilyen gazdagságban részeltettél, tégy minket is másokat gazdagító emberekké! Hadd látszódjék meg rajtunk, hogy lelki értelemben királyi nemzetségből származunk!
Kérünk, építs fel minket lelki házzá, szent templommá: egyéni és közösségi életünkben egyaránt, hogy emelkedjenek a hit erős falai, formálódjanak a szeretet oltalmazó boltívei, és épüljön a reménység tetőzete. Így lehessünk kegyelmed, dicsőséged hirdetői, és tőled kapott megbízatásunk alapján oltalom egymás számára is. Így műveljük és őrizzük mindazokat az értékeket, amiket földi életünkben bíztál ránk, és teljes bizalommal készüljünk mennyei hazánkba, ahol biztos hely készíttetik számunkra.
Áldj meg mindnyájunkat, akik most itt jelen vagyunk ebből a gyülekezetből és máshonnan - a környék falvaiból, városaiból, vagy távolabbról, Kisgyőrből, Budapestről, Délvidékről - érkezve. Hálát adunk az együtt töltött időért, találkozásért, és kérünk, te kísérj tovább mindnyájunkat útjainkon, tedd gyümölcsözővé munkánkat, szolgálatunkat ott, ahova rendeltél. Őrizz meg a te békességedben, segíts, hogy rád figyelve, engedelmes szívvel éljünk, és az egymás javára törekedjünk! Teremts igazi egységet közöttünk, indíts az összefogásra, építs fel minket egy nagy, lelki templommá, amelyik a te dicsőségedet tükrözi!
Könyörülj betegeinken, együtt érző szívvel hozzuk elődbe súlyos állapotban levő testvéreinket, erősítsd meg őket és hozzátartozóikat nehéz keresztjük hordozásában, és cselekedj velük megtartó kegyelmed szerint, vigasztald a gyászolókat, biztasd a csüggedőket, erősítsd az erőtleneket, emeld fel az elesetteket, szabadítsd meg a megkötözötteket, segítsd Lelked által a fáradozókat! Adj békességet háborgó, nyugtalan világunknak! Juttasd győzelemre a Krisztusban megjelent szeretetet! Az ő nevéért. Ámen.