Jel 3, 1-6 (ref. vasárnapja)
A szárdiszi gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van: Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy.
2 Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt.
3 Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! Ha tehát nem ébredsz fel, eljövök, mint a tolvaj, és nem tudod, melyik órában jövök el hozzád. Mt 24,43-44; Lk 12,39-40; Jel 16,15
4 De vannak nálad néhányan Szárdiszban, akik nem szennyezték be a ruhájukat, és fehér ruhában fognak járni velem együtt, mert méltók rá.
5 Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt. 2Móz 32,32-33; Zsolt 69,29; Jel 20,12; Mt 10,32; Lk 12,8
6 Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!
A hét gyülekezetnek írt levél közül olvastunk fel rendre a bűnbánati héten, most, ezen az ünnepnapon az ötödik levél sorait hallottuk.
Elmondtuk, hogy mindenik gyülekezetet sajátos helyzetében szólítja meg az Úr. Nem vagyunk egyformák… akár a környékbeli gyülekezetekre is gondolva. Bár vannak általános, közös jellemzők (elvilágiasodás, közömbösség, anyagiasság), mégis mindenik közösségnek megvannak a sajátos erősségei és gyengeségei.
Szárdisz a római birodalom idején Lydia tartomány (provincia) székhelye volt, az egyik legjelentősebb kis-ázsiai város. Gazdagságát mutatja, hogy a történelemben itt vertek először arany- és ezüst-pénzeket. Katonai szerepe is jelentős volt. 1402-ben a világtörténelem egyik legkegyetlenebb hódítója, Timur Lenk a földdel egyenlővé tette várost, lakosait kiirtotta. A mai címzett (itt és most) Bergenye… Tudjuk, hogy hol fekszik, nagyjából ismerjük a település és a gyülekezet történelmét, jelenlegi helyzetét (hála Istennek, nem romtelepülés vagyunk!). De vajon lelkileg mit lehet rólunk elmondani ma, 509 évvel a reformáció után?
Az szól ma is hozzánk, aki akkor szólt a szárdiszi gyülekezethez, akinél az Isten hét lelke és a hét csillag van. Az, akit Isten Lelke által felkent, Úrrá és Krisztussá tett, felruházott teljes hatalommal és dicsőséggel, aki a világ világossága. Ő az anyaszentegyház feje (Kol 1). Bárcsak rádöbbennénk arra, hogy Krisztus szólít meg az ige által. Nem csak a pap beszél, akiről megvan, vagy meg lehet a véleményünk (mert gyarló ember ő is). Többször hallottam a hárító mondatot: maga is mondja, mert ez a dolga. Testvéreim, én nemsokára elhallgatok, és minden emberi szó elnémul egyszer, de Krisztusé megmarad, és az utolsó hangig és betűig beteljesedik. Rajtunk is.
Úgy szól hozzánk a mi Urunk, mint aki nagyon jól ismer minket. Felöltözte testünket, magára vette erőtlenségeinket, osztozott sorsunkban. Ezért biztosak lehetünk abban, hogy ismer minket, együtt érez és törődik velünk. Ha valakiért sokat fáradozunk, nagy áldozatot hozunk, arra jobban oda is figyelünk. És örülünk, ha jól alakul a sorsa, ha hálát tapasztalunk a részéről, és fokozottan fáj, ha ennek az ellenkezője történik.
„Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. Pár évtizeddel vagyunk Krisztus földi szolgálata és feltámadása után, még kevesebb idő telt el azóta, hogy ebbe a városba, Szárdiszba is megérkezett az evangélium, hogy gyülekezet jött létre. Mi történt ilyen rövid idő alatt? Miért lett csak képmutatás és látszat a hit, miért hiányzik a szív buzgósága? A reformáció újra és újra megfogalmazódó kérdése ez: vajon nem hűlt-e ki a Krisztussal való kapcsolatunk? Nem távolodtunk-e el tőle? Vajon nemcsak a nevünkben vagyunk keresztyének, reformátusok? Vajon megmutatkozik-e egyáltalán a reformáció igei öröksége közöttünk? (Ha valaki körbelátogatná ezen az ünnepen református híveinket, mit tapasztalna?)
Letaglózó az ige megállapítása: lelkileg halott vagy, azaz hiányoznak belőled az élet jelei: nem hallod az igét (sola Scriptura), nem tudsz bizonyságot tenni Isten megtartó kegyelméről (sola gratia), nincs élő, cselekvő hited (sola fide), nem követed Krisztust (solus Christus), nem az Isten dicsőségére élsz (soli Deo gloria). Jössz, mész, sikereket érsz el, gazdagodsz, de Isten szemében halott vagy.
Szól a sürgető üzenet: ébredj fel! Mit jelent ez? Ismerd fel helyzetedet, vedd észre, hogy „menthetetlen vagy, ó, ember”, hogy egyre jobban belenehezülsz a bűnbe, és fordulj segítségért Jézushoz! Akik már ébredeznek, azoknak szól az intés: erősítsd a többieket, akik halófélben vannak. Ez szolgálja leginkább a felserkenést, a magunkhoz térést. A mások támogatása. Aki másokat ébresztget, maga is felébred. (Egyik súlyos beteg orvosról mondták: az tartja életben, hogy gyógyít másokat.) Ua. aki lelkileg felébred, az már nem csak magának él. A HK első vallomása így hangzik: nem önmagamé, hanem a Jézus Krisztus tulajdona vagyok. Ő rendelkezik velem, ő irányít. Ez az igazi élet, amikor Krisztus él bennünk.
Nem találtam teljesnek a cselekedeteidet… Tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, kegyelemből, hit által igazulunk meg. De a bennünk szeretet által munkálkodó hit mégis annak a bizonyítéka, hogy a kegyelemben vagyunk. Ha egy rab letöltötte büntetését, és szabadnak nyilvánítják, de továbbra is a börtönben marad, akkor nem látszik rajta, hogy szabad ember. Csak elméletileg az, de úgyanúgy él, mint rabtársai. Hiába mondja: én akármikor kimehetek innen, ha soha nem megy ki. Éljünk azzal a lehetőséggel, amit Krisztus megszerzett számunkra! Éljünk lelki szabadságban, legyünk a tisztaság, a megbízhatóság, a békesség, a szeretet emberei! A szó igei értelmében reformátusok, megújult életű emberek…
Emlékezzél vissza, hogyan kaptad és hallottad. A reformáció visszaemlékezés is. Sok áldás származott belőle: az ige tisztasága, anyanyelven hirdetése, az oktatás, társadalmi igazságosság, sőt, még gazdasági fellendülés is. A protestáns országok Európa leggazdagabb országaivá lettek. Sajnos, közben lelkileg elszegényedtek. Szóval, sok pozitív hatása volt a reformációnak, de azokat (vagy az azokról való beszédet) megszoktuk, már nem hoz igazán tűzbe. Úgy van ez, mint amikor egy nehéz megpróbáltatásban valaki elkezd fogadkozni: ha ebből kikerülők, akkor… Aztán tényleg megszabadul, de hamar napirendre tér fölötte. Jönnek az élet gondjai, bosszúságai (magvető példázata), és úgyanúgy él tovább, mint azelőtt. Vagy még közömbösebb szívvel. A reformáció önmagában is egy mementó, emlékeztetés arra nézve, hogy hitünk forrása Isten örök kegyelme, Isten Krisztusban kijelentett és véghez vitt üdvözítő akarata. Nem a reformációig kell nekünk visszamenni, hanem Krisztusig… mint a meggyógyult leprásnak. Nem az a jó református, aki ismeri Kálvint, hanem aki ismeri Krisztust. Emlékezzünk tehát, hogyan kaptuk, hogyan hallottuk, hogy mit fogadtunk, mennyi áldásban volt részünk! „A sok jót, mellyel áld, ki sem mondhatja szánk.” Ez megérint, elgondolkoztat?
Figyelmeztetést is tartalmaz az ige (szükségünk van rá, ha nem is szeretjük): ha nem ébredsz fel, elmegyek hozzád, mint a tolvaj éjjel. Komoly kérdés, hogy vajon elmondhatjuk-e együtt Pállal: nem vagyunk a sötétség fiai, hogy az a nap tolvajmódra lepne meg minket (1 Thessz 5,4). Az ige kiemeli: Szárdiszban maradtak néhányan, akik nem szennyezték be ruhájukat, akik hűségesek voltak, akik nem pillanatnyi érdekeikre néztek… Ők fehér ruhában (a kegyelem, a megváltás, az üdvösség ruhája) fognak velem járni. Milyen a lelki ruhánk? Mit hordunk a lelkünkön? Belül milyen divat szerint öltözünk?
Az utolsó versekben megfogalmazott ígéret is ezt a képet használja: aki győz, azt fehér ruhába öltöztetik. Jelképezi ez a megbocsátást (pl. tékozló fiú példázata), a mennyei tisztaságot (pl. a feltámadás története), ua. azt is sugallja, hogy a fehér ruhát, a kegyelemet azt kapjuk. Nem mi szerezzük meg, nem mi érdemeljük vagy fizetjük ki.
És annak nevét nem törlöm ki (értitek, máris be van írva a nevünk, Isten megelőlegezi a kegyelmét, mindenkit elhív az üdvösségre, csak maradjunk hűségesek), és vallást teszek róla. Jézusnak az evangéliumban megfogalmazott szavai visszhangoznak itt: aki vallást tesz rólam az emberek előtt…
A reformáció ma is vallástétel: életünkkel, beszédünkkel, magatartásunkkal. Vajon mit látnak mások rajtunk, mit hallanak tőlünk? Ha egy lelki röntgenkép készülne rólunk - ahogy Isten lát minket -, akkor mi derülne ki rólunk? Az, hogy önfejűek, büszkék, keményszívűek, haragvók, rosszindulatúak vagyunk? Vagy alázatosak, jóságosak, tisztaszívűek, békeszeretők?
Igyekezzünk krisztusibbak lenni… Kérdezzük meg állandóan: vajon Krisztus mit vár el tőlem, és vajon én mennyire igyekszem annak megfelelni. És válaszunk legyen igazi vallástétel: szerinte, rá figyelve élni, akaratát cselekedni, és dicsőségében részesülni. Ámen.
