1 Jn 5, 19-20
Tudjuk, hogy Istentől vagyunk, és az egész világ a gonosz hatalmában van.
20 De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és értelmet adott nekünk, hogy megismerjük az Igazat, és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet.
Az emlékezés napja a mai. Ez nemcsak a szomorúság, a bánat érzését ébreszti fel bennünk, hanem hálaadásra is indít minket. A hiány, a veszteség elpanaszolása mellett őszinte szívvel megköszönhetjük Istennek azokat az áldásokat, amiket immár eltávozott szeretteinkben adott nekünk.
A múlt napokban feleségemmel sétáltunk egyet a temetőben, és az ismert neveket olvasva a sírköveken sok régi találkozás, kedves történet emléke elevenedett fel bennem. Azt állapítottam meg magamban: sok minden kaptam, kaptunk az előttünk járóktól. Az emberi oldalt tekintve nekik köszönhetjük, hogy közösségként még vagyunk, az ő szolgálatuk, szeretetük, bizonyságtételük az a drága örökség, ami lehetőséget teremtett nekünk a továbblépéshez, és amiből sokszor erőt merítünk. Ezt nekünk is tovább kell vinni és adni. Ez a felelősségvállalás fűzi össze a generációkat.
Szép bizonyságtétellel kezdődik a mai igeszakasz. Tudjuk, hogy Istentől vagyunk. Ezzel az apostol a legbiztatóbb távlatokba állítja az önmagában mulandó életünket. Ha Istentől vagyunk, azaz tőle származunk, hozzá tartozunk, akkor létezésünk nem korlátozódik csak erre a látható földi életre, akkor teljes valónkkal az örökkévalósághoz kötődünk. Ebben a megállapításban benne vannak azok is, akik már nincsenek velünk, akik- az Újszövetség szóhasználatával – „elaludtak”, mert – Krisztus Urunk tanításából tudjuk ezt - Isten nem a holtaknak, hanem az élőknek az Istene. Elhunyt szeretteink, akiknek a sírjához ellátogattunk a napokban, nincsenek már velünk, de hisszük, hogy Isten örökkévaló kegyelmében, szeretetében élnek… Ez a szeretet egybefog, összeköt minket.
Hozzáteszi az apostol: a világ a gonosz hatalmában van. Elég szétnézni. Annyi rossz hír érkezik hozzánk: háborúról, erőszakról, szenvedésről, halálról, gyászról. Még ott is, ahol külsőképpen minden rendben van, annyi betegséggel, bajjal, nehézségekkel, megterheltséggel kell szembenézniük az embereknek! A Mai igében olvastuk: elmúlik a világ… Nyomasztó üzenet ez önmagában, van ennek könnye, kínja is. Az elmúlás annyi lelki sebet okoz. Másrészt szinte azt mondjuk: még jó, hogy elmúlik (nem tart örökké) ez a világ, amelyben annyi hamisság, annyi igazságtalanság van! Arról is olvasunk, hogy mi valami jobbat várunk (Zsid 11,40). Ebből pedig reménység fakad.
A másik mondat így hangzott: tudjuk, hogy eljött az Isten Fia. Ez a tudás átértékeli egész életünket. Krisztus eljövetele, testet öltése értelmet adott nekünk, létezésünknek. Ebben az olyan amilyen világban. Ő megmutatta, hogy miért érdemes élni, és miért nem reménytelen meghalni. Isten Fia azért jött el, hogy velünk legyen és maradjon, békességében, szeretetében tartson meg, és általa a hit és reménység világossága ragyogjon be minket: jelenünket és jövőnket. Ő biztos utat mutat, biztos irányt szab nekünk. Nem a vaksors irányítja sorsunkat, hanem Istennek egyszülött Fiában megbizonyított, megváltó akarata.
Megváltó Urunk velünk van ezen a napon is. Krisztussal együtt emlékezünk, aki egyszer megállt és könnyekre fakadt Lázár sírjánál, aki együtt sír velünk, de ugyanakkor az örökélet reménységével biztat. Aki az első húsvétkor megmutatta a halál, a bűn, és minden rossz fölötti győzelmét. Élő jelenléte vigasztal, erősít minket, és ha szomorúságunk, fájdalmunk nem is tűnik el teljesen, de enyhül azok terhe, és szívünkben gyógyító bizalom ébred.
Benne az Igazat ismertük meg, vallja János. Sok igazságtalanság ér minket. A halált tartjuk a legnagyobbnak azok között. De Jézus a mi igazságunk. Ő először is áldozatával igazzá tett minket Isten előtt, másrészt ő jóvátesz minden igazságtalanságot, ami ért minket, vagy amit mi követtünk el. Mindnyájunkat terhel valami, azokkal szemben is, akik már eltávoztak közülünk. Sokszor érezzük úgy (vagy ki is mondjuk) elhunyt szeretteinkkel kapcsolatban: ezt vagy azt elmulasztottuk megtenni, elmondani. Emberek vagyunk, emberi gyarlóságokkal telve. Milyen jó, hogy ismerjük az Igazat, aki megajándékoz minket az ő igazságával! Aki végtelen kegyelméből kiegyenlíti, kárpótolja hiányosságainkat.
Nemcsak ismerjük őt, hanem benne vagyunk. Nem távolról nézzük őt, hanem benne élünk. Az ő igazsága, jósága vesz körül, hatalma oltalmaz. Lelki védelmet biztosít nekünk minden bajjal, nehézséggel, igazságtalansággal szemben, amiben részünk van.
Háborús hősök sírján (jaj, mennyire szaporodnak azok!) jelenik meg sokszor ez a mondat: az igazságért harcoltak. A magunk módján mindnyájan ezt tesszük, erre törekszünk. Isten neve legyen áldott minden igazlelkű emberért, minden jóságos szülőért, hűséges hitvestársért, áldozatos családtagért, barátért! De nemcsak mi harcolunk az igazságért, sokkal fontosabb tudnunk azt, hogy az Igazság, az Igaz harcol érettünk.
Mi pedig benne vagyunk, az élő Úrban, Jézus Krisztusban. Benne élünk, benne halunk meg. És ha az élő Úrban halunk meg (mennyire bukdácsolnak a szavaink), akkor halálunk csakugyan átmenet az örök életre. Milyen drága reménység ez!
Ő az igaz Isten és az örök élet… Ki kell mondanunk - előrement szeretteinkre is gondolva, és arra is, hogy egykor mi is befejezzük földi pályánkat -: akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk. Részeivé lettünk érdemének, és részesei leszünk dicsőséges, örök életének is, amikor földi országából átmegyünk az ő mennyei országába. Ámen.