1Thessz 5, 8-11 (november 1.)
Mi azonban, akik a nappal fiai vagyunk, legyünk józanok, vegyük magunkra a hit és a szeretet páncélját és mint sisakot, az üdvösség reménységét. Ézs 59,17; Ef 6,13-17
9 Mert Isten nem haragra rendelt minket, hanem hogy elnyerjük az üdvösséget a mi Urunk Jézus Krisztus által,
10 aki meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk.
11 Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.
Úgy gondolom, hogy egy keresztyén ember másként áll meg szerettei sírja mellett, mint azok, akik hitetlenek. Nekünk is fáj hozzátartozóink elvesztése, nekünk is éppúgy meg kell küzdenünk a gyász érzésével, éppúgy szembesülnünk kell a földi élet végességével, mint bárkinek, azonban ismerjük azt, aki „megvigasztal minket minden nyomorúságunkban”.
Igénk is így kezdődik: „mi azonban”. Van valami győztes hangsúly ebben. Van valami többletünk, amire hivatkozni tudunk, ami megmarad akkor is, amikor mindent elveszítünk. „A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban”. Ez a mi nagy ellenvetésünk, ha úgy tetszik: a halállal is dacoló hitvallásunk.
Mi a nappal fiai vagyunk. Vagyis ismerjük a világ világosságát, aki fényt, reménységet áraszt ránk életünk minden sötétségében. Aki megtanít minket az ő világosságában járni… már ebben a mulandó földi életben is. Az, hogy Isten gyermekei vagyunk, nemcsak halálunk pillanatában derül ki. Meg kell mutatkozzék minden napunkban, cselekedeteinkben, magatartásunkban. C.S Lewis gondolatát idézve: nem mindig látom magát a napot, ám mégis tudom, hogy fenn ragyog az égbolton, mert fénye visszatükröződik mindenről”. Így kell rólunk is visszasugározzék Krisztus jósága, szeretete. A jobboldali gonosztevő élete utolsó óráiban fordult Jézushoz, de még ő esetében is meglátszott a változás, még ő is elmondott egy gyönyörű (azóta is sokak hitét bátorító) bizonyságtételt: „Uram, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban”.
Nekünk, akik ismerjük Krisztust, minden megnyilvánulásunk őt kell hirdesse. A HK azt tanítja: az örök életet már e földi életben elkezdjük. Minden, ami jó, szép, igaz, ami szeretet, áldozat, irgalmasság, az Krisztusra mutat... Nemde ezekért az áldásokért vagyunk utólag is a leghálásabbak azokra gondolva, akik már nincsenek köztünk. Az az igazi érték az életünkben, az marad meg áldásként, drága örökségként, ami krisztusi. Vajon őt hirdeti-e az életünk? Vajon úgy engedelmeskedünk-e neki, hogy higgyenek nekünk, amikor bizonyságot teszünk a mi Urunkról?
Az, hogy a nappal fiai vagyunk, azt is jelenti: tudjuk, hogy hova megyünk (v.ö. Jn 12, 35). Tudjuk, hogy mi vár ránk, ha a földi utat befejezzük. Nekünk erre vonatkozóan nem elméleteink vannak, nem is csak szép bibliai idézeteink, hanem van egy hitbeli, személyes kapcsolatunk: ismerünk valakit, aki legyőzte a halált, aki nekünk üdvösséget szerzett. Mi benne hiszünk, őt követjük. „Aki nekem szolgál, engem kövessen, és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is.” (Jn 12,26) Tiszta beszéd, világos ígéret. Nem a temetőbe készülünk, oda csak földi porainkat helyezik, hanem Krisztushoz.
A hit, az Isten közösségébe való kegyelem általi odatartozásunk kötelez is minket. Úgy, ahogy pl. a családi kapcsolat, kötődés, összetartozás is. Hát nem az adja az élet szépségét, tartalmát, minőségét, értékét, hogy szeretetben szolgálunk egymásnak?! Nem ez a legdrágább ajándék, amiért hálásak vagyunk - a mai napon kiváltképpen - elveszített szeretteinkre emlékezve? Mindaz tehát, amit szeretetben kaptunk vagy adtunk egymásnak ebben az egymásra utaltságban. Ez egyben figyelmeztetés, buzdítás is (az ige is beszél róla): amíg időnk van, tegyük a jót mindenkivel, elsősorban a reánk bízottakkal… Nem az idő múlása a nagy kérdés és dilemma (mert az jófele halad), hanem az, hogy vajon hasznosan töltjük-e a fogyó időt?
Megváltottságunk tudata, az a tény, hogy Isten gyermekei vagyunk (így örökösök is), arra indít minket az ige szerint, hogy legyünk józanok (egyrészt: kár ezt a rövid életet zavaros mámorban tölteni, másrészt: ez a kifejezés a minden körülmények között tanúsított mértékletességre, önmegtartóztatásra, ua. a bölcsességre, higgadt magatartásra is int), és éljünk hitben és szeretetben. Arra biztat az ige, hogy ezeket a kegyelmi ajándékokat páncélként vegyük magunkra, és így óvjuk a lelkünket. A hitetlenség, a szeretetlenség, a gyűlölet ellen (amivel tele van a világ) a legjobb védekezés az, ha hitben járunk, ha jó cselekedetekre törekszünk.
És erősödjünk meg az üdvösség reménységében, azt védősisakként viseljük magunkon. A sisak a fejet védi: a gondolkodás, az értelem központját. Akkor gondolkozunk tehát helyesen, ha az üdvösség távlatában mérlegelünk, tervezünk. Ha számolunk azzal (és készülünk arra), hogy a mennyben örökségünk van. Az a bölcs ember, aki tovább tervez a földi életnél, aki földi küzdelmei, kötelezettségei között gondol az örök életre is. „Balgatag, ostoba!” - mondja Jézus egyik példázatában a telhetetlen gazdagról, aki megszállottan csak a földi vagyona gyarapításán, evilági léte fenntartásán fáradozott. Mert azt csak ideig-óráig lehet biztosítani.
Tudnunk kell, hogy Isten nem haragra rendelt, hanem kegyelemre. Ez életünk bátor hitvallása kell legyen. Ugyanakkor bizodalom azokra nézve is, akik eltávoztak közülünk. Isten nem a holtaknak az Istene: mindenek élnek őneki (Lk 20, 38). Mi csak a földi élet kereteit ismerjük, és aki elérkezik annak a végéhez, azt halottnak tekintjük. Isten az örök élet összefüggésében lát minket.
Erről a halálon át is megtartó kegyelemről szól Krisztus megváltói küldetése: benne nyerjük el az üdvösséget. Nem megszerezzük, nem kiérdemeljük, hanem ajándékba kapjuk. Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak (Jn 3,36).
Nem magától értetődő ez. Halottak napján nem könnyű az életről beszélni, amikor a gyász fájdalma, üressége kínoz, azoknak nehezen elviselhető hiányát érezzük, akik nincsenek már velünk. Vagy amikor saját elmúlásunk gondolata nyomaszt. Nem könnyű elhinni, földi tapasztalataink ellene mondanak ennek a reménységnek. De az ige nem földi igazságról beszél, hanem mennyeiről, ami azonban itt a földön is igaz. Aminek a megszerzése, győzelemre juttatása egy rendkívüli, szintén érthetetlen áldozat által történt: Krisztus, az Isten Fia meghalt értünk, hogy mi „akár ébren vagyunk, akár alszunk”, akár élünk, akár halunk, elszakíthatatlanul az övéi legyünk. Halálunkban életünk visszakerül eredeti tulajdonosához, aki teremtette és megváltotta azt, hogy aztán dicsőült formában visszaajándékozza nekünk.
Szép az üdvösségnek ez a körülírása: „hogy vele éljünk”. Értitek, testvérek: mi Krisztusban hiszünk, neki engedelmeskedünk, és vele is halunk meg, hogy aztán vele éljünk örök boldogságban, mindazokkal együtt, akik az övéi.
Vigasztaljátok egymást… Sok könny gyűl a gyászolók szemében a mai napon, sok szívet fog el szomorúság, sok lelki seb fakad fel... Igen, fáj a veszteség, az elválás, de hit által gondoljunk a Krisztus győzelmére, amiben nekünk is részünk van, részünk lesz. És vigasztaljuk egymást a jelen küzdelmei között, hogy Isten „valami jobbról gondoskodott” (Zsid 11,40) számunkra Jézus Krisztusban. Bár itt sokszor árnyék borul ránk, a gyászé, testi-lelki szenvedésé, de majd Krisztusért Isten országában örök világosság ragyog fel számunkra. Ámen.
