Reformáció bűnbánati hét
Jel 2, 8-11 (csütörtök)
8 A szmirnai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az első és az utolsó, aki halott volt, és életre kelt: Ézs 44,6; 48,12; Jel 1,17; 22,13
9 Tudok nyomorúságodról és szegénységedről, pedig gazdag vagy, és azok káromlásáról, akik zsidóknak mondják magukat, pedig nem azok, hanem a Sátán zsinagógája.
10 Ne félj attól, amit el fogsz szenvedni. Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.
11 Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak nem árt a második halál. Jel 20,14; 21,8
A Jelenések könyve elején hét levelet találunk hét kis-ázsiai gyülekezethez címezve. A városok, amelyekben ezek a gyülekezetek éltek egy római postai ill. kereskedelmi (kör)út mentén helyezkedtek el a mai Törökország területén. Efézus, Szmirna, Pergamon, Thiatira, Szárdisz, Filadelfia, Laodicea: ezeknek az ókori településeknek mára többnyire csak a romjai maradtak fenn.
Bár vannak általános jellemzők (a római birodalomhoz tartozás, üldözés/fenyegetés a hatalom részéről, állandó lelki harc a tévtanításokkal), mégis mindenik gyülekezet helyzete sajátos. Így az üzenet is személyre, illetve közösségre szabott.
Hogyha most kiemelten arra figyelünk, akkor azt találjuk, hogy ezeken a levelekben nagyon aktuális reformációi üzenetet fogalmazódik meg. (Az egyházmegyei reformációi ünnepen az első, azaz az Efézushoz címzett levélből szólt a prédikáció.)
Mai igeszakaszunkban a szmirnai gyülekezet számára megfogalmazott intéseket, biztatásokat hallottuk. Szólnak azok hozzánk, Bergenyében élőkhöz is.
Először a gyülekezet neve hangzik le, hallunk annak vezetőjéről is, akit - a Jelenések könyve szimbolikus nyelvezetéhez illően – angyalnak (küldött) nevez az ige.
Azután a „feladó” mutatkozik be. „Ezt mondja az első és utolsó, aki halott volt, és életre kelt”. A reformáció alaptétele: solus Christus. A hit dolgaiban egyedül csak rá hallgatunk. Vajon igaz ez? Vajon komolyan vesszük Urunk tanítását, odafigyelünk napi parancsaira? Vagy azt teszünk, amit akarunk. Az, hogy keresztyének vagyunk, közelebbről reformátusok (az evangélium szerint megreformált hitű emberek), azt jelenti-e, hogy tényleg Krisztusnak engedelmeskedünk?
Krisztus nemcsak az anyaszentegyház alapítója (tkp. alapja), hanem az örökkévaló Isten Fia, aki itt úgy jelenti be magát, mint „első és utolsó”, „aki halott volt, és életre kelt”. Ezek a kifejezések Krisztus örökkévaló létéről, üdvözítésünkre történő kiválasztásáról, a megváltás munkájának elvégzéséről, a halál legyőzésének csodálatos tényéről tanúskodnak.
Az első üzenet az (ez mindenik levélben ismétlődik), hogy tudok rólad, azaz ismerlek téged, helyzetedet, cselekedeteidet. Jézus azzal búcsúzott el tanítványaitól: „én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig”... Azt az Urat követjük, aki velünk van, aki számon tart, aki látja az életünket. A szmirnai keresztyének estében nyomorúságot és szegénységet említ az ige. Gondolhatunk az üldözésekre, és arra, hogy anyagilag is ellehetetlenedett a Krisztust követők helyzete (kiszorították őket a gazdasági életből). Érdekes a hozzátoldás: pedig gazdag vagy. Mennyire megható ez a megjegyzés, minősítés!
Eszünkbe jutnak a reformáció eseményei, a sok küzdelem, a sok nehézség, amit elődeink vállaltak. Hálával emlékezünk rájuk. Mit gondoltok: őseink, akik ezt a templomot építették, nagyon tehetősek voltak? Nem, a szegénységükből, a szívükből adtak… Sok nélkülözést, áldozatot vállaltak azért, hogy ápolhassák, tisztán megőrizhessék evangéliumi hitüket… és mi olyan könnyen eldobjuk magunktól.
Hallunk arról, hogy ún. zsidók támadják a gyülekezetet. Nem feltétlenül vér szerinti izraelitákra kell gondolnunk, hanem azokra, akik választottaknak nevezték magukat, miközben káromlók voltak, saját önző érdekeiket követték, beszennyezték az Úr nevét. Azóta is hányan éltek vissza az Úr Jézus nevével!
Biztatás hangzik el: ne félj attól, amit el kell szenvedned. Vigasztaló, hogy Krisztus törődik az övéivel. Olyan ez, mint amikor a szülő elviszi gyermekét az orvoshoz, és próbálja felkészíteni: fájni fog, de csak így gyógyulhatsz meg. És a gyermek megnyugszik: ha a szüleim megengedik, hogy ez velem megtörténjen, akkor az a javamra szolgál.
„Az ördög börtönbe vet közületek némelyeket”. Gyakori volt abban az időben. A gyülekezetek egy része börtönben volt. Most is, csak önkéntes, lelki börtönbe. Sokan nem tudnak Krisztus útján járni, részt venni a közösségben, mert megkötözi őket a Sátán.
A tíz nap egy jelképes időintervallum… Isten kezében tartja az eseményeket, ki vannak számolva a napok, eljön a megpróbáltatások vége…
Szép biztatás hangzik el a záró részben: légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját. Ez a mi feladatunk: hűségesen kitartani a nehézségek, a világ kísértései között, a többi az Isten dolga.
Akinek van füle, hallja. Akinek érzékeny, fogékony a lelke. Aki felismeri a jó Pásztor hangját. Aki az övé. Akit nem érdekel, azt a legmagasztosabb angyali üzenet is közömbösen hagyja.
Aki győz, annak nem árt a második halál. Győzni = Krisztus győzelmét elfogadni, abban megerősödni, megmaradni a kegyelemben. Nem egyéni akció, lelki hőstett, hanem hűség, bizalom. Református hitértelmezésünkben fontos felismerés ez. Az győz, aki a győztes Úr mellett marad. Ne legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk. Ámen.
Jel 2, 12-17 (péntek)
12 A pergamoni gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van:
13 Tudom, hol van a lakóhelyed: ahol a Sátán trónja van, de ragaszkodsz a nevemhez, és nem tagadtad meg az én hitemet Antipász napjaiban sem, aki hű tanúm, akit megöltek nálatok, ahol a Sátán lakik.
14 De egy kevés panaszom van ellened; mert vannak nálad olyanok, akik Bálám tanításához ragaszkodnak, aki arra tanította Bálákot, hogy tőrbe csalja Izráel fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak. 4Móz 22,5-7; 25,1-3; 31,16; 5Móz 23,5
15 Így nálad is vannak olyanok, akik szintén a nikolaiták tanításához ragaszkodnak.
16 Térj meg tehát, különben elmegyek hozzád hamar, és harcolok ellenük számnak a kardjával.
17 Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek! Aki győz, annak adok az elrejtett mannából, adok neki fehér kövecskét is, és a kövecskére írva új nevet, amelyet senki sem tud, csak az, aki kapja. 2Móz 16,14-15.33-34; Jn 6,48-50; Ézs 62,2; 65,15
A Jelenések elején található hét levél közül a harmadikat olvastuk fel a mai estén. Izgalmas dolog beleolvasni egy régi gyülekezet számára küldött mennyei levélbe. Még izgalmasabb úgy olvasni, mint ami nekünk is szól, számunkra is lelki tanácsokat fogalmaz meg. Amikor Luther kiszegezte a 95 tételét, akkor annak nem azért volt olyan nagy hatása, mert azt elolvasván az emberek rádöbbentek az akkori egyház tévelygéseire, hanem azért, mert saját életükben ismerték fel az evangéliumtól való elhajlást.
Pergamon Mízia fővárosa volt, ahol Zeusz és Aszklépiosz (a gyógyítás istene) tiszteletére is épült templom, később Augusztus császárnak is emeltek egyet. A császárkultusz fellegvárának számított (v.ö. a Sátán trónja). A városról nevezték el az itt készült pergameneket (állatbőrből előállított vékony hártyák, amiknek mind a két oldalára írni lehetett).
A bemutatkozás megint elgondolkoztató. „Ezt mondja az, akinél a kétélű éles kard van”. Az akkori olvasók tudták, és mi is tudjuk, hogy itt Isten Fiáról és az ő igéjéről van szó. Sola Scriptura, hangzott a reformátorok egyik jelmondata. Egyedül Isten igéje. Nem emberi tanítás, nem egyházi hagyományok, későbbi magyarázatok. Jézus maga tanítja azt, hogy Isten igéje életfontosságú számunkra: „aki megtartja az én beszédemet, nem lát halált soha örökké (Jn 8,51)… „Ha valaki szeret engem, megtartja az én beszédemet, és az én Atyám szeretni fogja azt, és ahhoz megyünk, és annál lakozunk” (Jn 14,23).
Befogadni és megtartani ezt a beszédet… Engedni, hogy bevilágítsa életünket, megítélje cselekedeteinket, átformálja gondolkodásunkat, és elindítson a bűnbánat, a Krisztus követése útján. Ezen az ünnepen különösen meg kell kérdeznünk magunktól: vajon van-e (megbecsült) helye az igének a családjainkban, személyes életünkben, a szívünkben? Hallgatjuk-e, elgondolkozunk-e az üzenetén, akarunk-e engedelmeskedni annak? Gyermekeink, fiataljaink, egyháztagjaink kívánnak-e Isten akarata szerint élni, és így küldetésüket betölteni? Mert az nem történhet másként, saját elképzelésünk szerint, hanem csakis az igére figyelve. Egy zsúfolt nagyvárosban egy bizonyos címet keresve nem elég egyszer belepillantani a GPS-be, hanem állandóan kell követni az utasításait. Nem elég csak meghallani, hogy „tartson északra”, és aztán azt mondani: ja, most már tudom, a többit kiokoskodom, boldogulok egyedül.
Kétélű kard, mert elválasztja a világosságot a sötétségtől, az igazságot a hamisságtól, nemcsak kint a világban, hanem bennünk is. Mi szívesebben forgatgatjuk az egyélű kardot, ítélkezve mások felett, de az nem az ige, hanem annak egy csonkított változata.
Pergamon keresztyén lakosai támadások, kísértések között éltek, városukban ott volt a „Sátán trónja” (jelképes körülírás ez), alattomos üldözés zajlott ellenük, napirenden voltak a megfélemlítések, bántalmazások (Antipász bizonyára egy hittért meghurcolt és megölt keresztyén vértanú volt), de a gyülekezet mégsem hagyta el a hitét. Szép példája ez a kitartásnak, a ragaszkodásnak, hűségnek. Bárcsak mi is követnénk ezt! A mai keresztyének, reformátusok közül sokan úgy mondanak le a hitükről, hogy semmiféle üldözés, tiltás nincsen. (Amiért semmit sem kell vállaljunk, azt nem is tudjuk igazán értékelni.) Más az életét adta, mi a legkisebb áldozatot sem hozzuk meg.
A gyülekezet ellen panasz is hangzik, amit egy ószövetségi hivatkozás (jellemző a Jelenések könyvére) szemléltet jelképes formában: vannak, akik a Bálám tanításához ragaszkodnak, aki arra ösztönözte Bálákot, hogy csalja tőrbe Izrael fiait, hogy bálványáldozati húst egyenek és paráználkodjanak. Ennek a ceremoniális ill. erkölcsi törvénynek a betartása a keresztyének körében is alapvetően fontos volt (gondoljunk az első jeruzsálemi zsinatra). A levél konkrétan megnevez egy csoportot: vannak köztetek, akik a nikolaiták tanítását követik. Nem tudjuk egészen pontosan, hogy mi volt ennek a szektának a hitvallása, valószínű, hogy egy szabadelvű irányzat volt, amelyik az erkölcsi gátlástalanságot propagálta, így durván félreértelmezte a kegyelemről szóló bibliai tanítást. „Ha Isten megbocsát, akkor nem kell megfékeznem indulataimat, vágyaimat, annyit vétkezhetem, amennyi nekem jól esik”. Pál apostol is nagyon határozottan kikel ez ellen a könnyelmű gondolkodás ellen.
Szomorú, hogy a református közgondolkodásba is beszivárgott ez a felfogás. Gyakran hallom híveinktől a szellemeskedő kijelentést: „a mi vallásunk nem tiltja”. Mi mindent megengedhetünk magunknak, kedvünkre ehetünk, ihatunk, elválhatunk, terhességet szakíthatunk, még templomba sem kell járnunk… Bár lehet, hogy valóban nincsenek kategorikus (és az egyházi köztudatba beivódott) törvényeink, amik ezeket szigorúan tiltanák, de nagy baj, ha a lelkiismeretünk sem teszi meg. „Isten jósága engem megtérésre indít” (Róm 2). Ha valaki nagylelkűen megmenti az életemet, befogad az otthonába, az nem jogosít fel arra, hogy akkor minden további nélkül kiraboljam, visszaéljek jóindulatával. Az, hogy Isten megkegyelmezett nekem, nem jelenti azt, hogy akkor lazán káromkodhatom, züllött, szabados életet folytathatok.
Bár egyházunkban az intés, a fegyelmezés nemigen működik, a kegyelem mégis (annál inkább) kötelez. A kérdés az, hogy mennyire vagyok hálás a megváltásért? Annyira, hogy elhanyagolom Isten dolgait, semmibe veszem az igéjét, eltékozlom az életemet? A törvény a szívünkbe kell legyen írva.
Térj meg, mert különben elmegyek, és harcolok ellenük számnak kardjával. A kegyelmet hirdető ige ítéletté válik, ha visszautasítjuk. Furcsa a mondat megfogalmazása: vannak egyesek, akik elhajlottak, de nektek - akik halljátok - kell megtérni. A bűnbánat, az Istenhez való visszatérés az egész közösség feladata, célja kell legyen. A lelki reformáció akkor kezdődik el, amikor nem egy-két személy ügye az evangélium, hanem az egész közösségé. Amikor azt mondják a szülők: mi pedig gyermekeinket élő hitben akarjuk nevelni, azzal biztatják egymást a hitvestársak: gyere, vegyük komolyan az igét. Ebből lesz igazi megújulás!
Akinek van füle, hallja. Szép a záróüzenet, sok jelképet használ a szentíró: elrejtett manna, fehér kövecske, új név. A manna a vándorló nép Istentő rendelt tápláléka volt, de jelenti a lelki táplálékot is. Krisztus azt mondja: én vagyok az élő kenyér (a bálványáldozati hús lelki alternatívája). A fehér kövecske utal a bűnbocsánatra (peres ügyekben a fehér kavicsok a felmentő szavazatokat jelentették), az üdvösségre (különleges formájúra csiszolt fehér kövecskék belépőjegyként szolgáltak egy-egy ünnepi rendezvényre), illetve a győzelemre (versenyeken a nyertes fehér kövecskét kapott, amire fel volt írva a neve). Szép mondatot találtam az interneten: „az új név a hívő ember Krisztusban elnyert, megmásíthatatlan új identitásának a pecsétje”.
Ezt fogadjuk el! Ámen.
Jel 2, 18-29 (szombat)
18 A thiatirai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja az Isten Fia, akinek olyan a szeme, mint a tűz lángja, és a lába hasonló az aranyérchez:
19 Tudok cselekedeteidről, szeretetedről és hitedről, szolgálatodról és állhatatosságodról és arról, hogy az utóbbi cselekedeteid többet érnek az elsőknél.
20 De az a panaszom ellened, hogy eltűröd Jezábelt, azt az asszonyt, aki prófétának mondja magát és tanít, és eltántorítja szolgáimat, hogy paráználkodjanak, és bálványáldozati húst egyenek. 1Kir 16,31; 2Kir 9,23.30
21 Pedig adtam neki időt, hogy megtérjen, de nem akar megtérni paráznaságából.
22 Íme, betegágyba vetem őt, és a vele paráználkodókat nagy nyomorúságba, ha meg nem térnek cselekedeteikből;
23 gyermekeit pedig megölöm döghalállal, és megtudja valamennyi gyülekezet, hogy én vagyok a vesék és a szívek vizsgálója, és megfizetek mindnyájatoknak cselekedeteitek szerint. Zsolt 7,9; Jer 17,10; Zsolt 62,13; Jel 6,8
24 Nektek pedig, a többieknek Thiatirában, akik nem fogadjátok el ezt a tanítást, akik nem ismertétek meg a Sátán mélységeit – amint azt nevezik –, ezt mondom: nem vetek rátok más terhet,
25 de amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök.
26 Aki győz, és megtartja mindvégig az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a népek felett, Zsolt 2,8-9
27 hogy legeltesse őket vasvesszővel, törje őket össze, mint a cserépedényeket;
28 ahogyan én is hatalmat kaptam erre az én Atyámtól, és annak adom a hajnalcsillagot.
29 Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!
Nem könnyű üzenet. A hit harc, talán azért nem vállalják sokan. A hit lelki minőség, és kényelmesebb lelki igénytelenségben élni. Az egyik legsúlyosabb bűn az, amikor nem használjuk ki (vagy elhanyagoljuk) a ránk bízott értékeket. Ez minket reformátusokat különösen érint. Eltékozoljuk lelki javainkat. A reformátorok az evangéliumi hit tisztaságért harcoltak, mi pedig nem törődünk ezzel a lelki örökséggel.
Sok mulasztás történt a „hivatalos szolgák” részéről is. Nem tudom… Tény az, hogy hitbeli hanyatlás jellemez minket. Bölcselkedő öntudatlanság. Az hisszük, hogy nincs szükségünk kegyelemre. Magunkban is boldogulunk. A világban való érvényesülésre összpontosítunk. Az igét nem vesszük komolyan, mert mi már mindent tudunk. Olyan ez, mint annak a földrajztudósnak az esete, aki elment, hogy a Himalája egyik hegycsúcsát megmássza. Már nem messze voltak a céltól, amikor azt mondta neki az őt kísérő serpa: nekünk van egy törvényünk, hogy amikor a nap a hegygerinctől két araszra van, akkor vissza kell fordulni. Most is ezt kell tennünk. „Én racionális ember vagyok, nem hiszek a helyi hiedelmekben”, válaszolta a szakértő. És bár elérték a csúcsot, de a tudomány embere nem bírta ki az éjszakai visszautat.
A levél küldőjének a bemutatkozása hasonlít az első fejezetben olvasható leíráshoz: szeme, mint a tűz lángja, lába hasonló az aranyérchez. Fenség, méltóság, erő sugárzik róla. Szívében univerzumnyi szeretet, de nem tűri a hamisságot, a bűnt.
Szép a gyülekezetről szóló jellemzés. És jó ezt nekünk is hallani, és hálát adni a reformáció sok áldásáért: hogy volt kitartás, hit, buzgóság, szeretet, szolgálat. Ó, mennyi lelki kincs származott belőle! És hála legyen Istennek, hogy ma is látni ezekből, a mi gyülekezetünkben is: hitet, szeretetet, odaadást, ragaszkodást, áldozatvállalást. Ezek mind Isten ajándékai, és valóban hálára indítanak minket.
„Jobbak a cselekedeteid az előzőeknél”, azaz van lelki fejlődés. A thiatirai gyülekezet valóban igyekezett arra, hogy „hitében erősödjék, és életét megjobbítsa” (HK). Van-e lelki növekedés közöttünk, egyáltalán arra való törekvés? Szent elhatározások, hogy jobban odaszentelem az életem az Úrnak, hogy több időt fordítok az igére, hogy jobban odafigyelek cselekedeteimre. 2025-ben egy órát sem szántam Istenre, de ebben az évben fogok! Hogy igyekszem Krisztus ereje által legyőzni önzésemet, kevesebbet kritizálni embertársaimat, és többet tenni másokért… (Nem lehet az, hogy éppen Istennek ne jusson semmi, akitől mindent kapunk.)
A reformáció állandó folyamat, és ne a külső egyházban várjuk annak kibontakozását, hanem magunkban kezdjük el. A belső reformációból fakad a külső megújulás, a közösségek megerősödése. Először nekem kell komolyan vennem az igét, és annak hatása lesz a családomra, a gyülekezetemre is. Egyik idős bácsi mondta el, hogy fiatal házasok voltak, a felsége rendszeresen járt templomba, komolyan is vette a hitét, őt is hívta, de ő mindig talált valaki tennivalót, kifogást, de aztán elment egy evangélizációs hétre, és ott megfogta az ige, és megértette, hogy Isten egy szebb, tartalmasabb életet akar neki is adni. Hosszú évek távlatából idézte az igehirdető gondolatait: 1) ha termést akarunk, akkor a magok be kell kerüljenek a földbe, Isten igéje a szívünkbe, 2) a gyönge palántákat is öntözni, gondozni kell, az új életet is táplálni kell, a Bibliát olvasni, az igét hallgatni, a közösségben jelen lenni. 3) A növényeket védeni kell kártevőktől, állatoktól, nekünk is őrizkedni a kísértésektől, zülléstől, erkölcstelenségtől, tisztátalan beszédtől. 4) A növényeket a gyümölcsükért termesztjük, hit a cselekedetekben mutatkozik meg, Istennek, egymásnak való szolgálatban. 5) A gyümölcsök hozzájárulnak az élet fenntartásához, növekedéséhez, nekünk is az életet kell szolgálnunk, gyermekeket vállalnunk, Isten országát terjesztenünk.
Panasz is van, és megint egy ószövetségi személy testesíti meg a bűnt: Jézabel, a pogány királynő. A tévelygés ugyanaz, mint Szmirnában: bálványáldozati hús és paráznaság. A világgal való összevegyülés, közösködés és erkölcstelenség. Amihez itt még tetszetős, de veszélyes filozófia is társul: a Sátán mélységeinek megismerése, az Istentől való elszakadás lázadó érzésének átélése. Korunk sok tanítása is hasonlót fogalmaz meg: az élet korlátlan élvezete, a tagadás fékevesztett „szabadsága”.
Isten időt ad… Kegyelmi időket élünk, nem? Ki az, aki nem hallgathatja az Igét? Csak az, aki nem akarja. Ki az, aki ne fordulhatna Jézushoz? Csak az, akinek kemény a szíve. Pedig éppen annak lenne a legnagyobb szüksége rá.
Nemcsak figyelmeztetés, hanem ítélet is hangzik: betegágyba vetem őt és a vele együtt vétkezőket, és intő példává lesznek… Isten nem csúfoltatik meg. Egyszer mindenkinek kapitulálni kell előtte. Az ember nagynak képzeli magát, de látjuk, milyen nyomorult, és milyen közel van a pusztuláshoz. A magunk felmagasztalása egy lépésre van a megaláztatástól.
A hűségesekhez bátorítás szól: nem vetek rátok több terhet. De amitek van, azt tartsátok meg, amíg eljövök. Többször hallottuk a héten: drága kincsek birtokosai vagyunk. A reformáció erre ébresztett rá. Ragaszkodjunk azokhoz minél jobban. A legnagyobb gazdagságunk, amink van az, hogy a Krisztuséi vagyunk.
Egy ígéret hangzik el: aki győz, az hatalmat kap (ószövetségi kép a vasvessző: Krisztus az ő hatalmában és dicsőségében részesít minket), és annak adom a hajnalcsillagot. Ez megint a Krisztus személyére utaló metafora. Krisztus önmagát adja (a szabadulásra vágyónak lehet-e nagyobb ajándék a Szabadítónál?), jelenlének áldását, örömét, beteljesülő dicsőségét. Ámen.