Jób 16
1 Akkor megszólalt Jób, és ezt mondta:
2 Ilyesfélét eleget hallottam. Nyomorúságos vigasztalók vagytok mindnyájan!
3 Vége lesz-e már az üres beszédnek? Vagy mi bajod van, hogy így válaszolsz?
4 Én is tudnék úgy beszélni, mint ti, csak volnátok az én helyemben! Tudnék én is szép szavakat mondani nektek, csóválhatnám gúnyosan a fejemet.
5 Szavaimmal erősíthetnélek titeket, ajkaim részvétével nyugtatgatnálak.
6 Attól, hogy beszélek, nem enyhül fájdalmam, de ha abbahagyom, akkor sem múlik el;
7 mostanra teljesen kimerített. Elpusztítottad egész családomat.
8 Megragadtál! Tanúvá lett, ellenem támadt, engem vádol elesett állapotom.
9 Haragja marcangolt és üldözött engem. Fogait csikorgatja ellenem, villogó szemekkel néz rám ellenségem. JSir 2,5
10 Feltátották ellenem szájukat, gyalázkodva arcul vertek, együtt vonulnak ellenem.
11 Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak, és a bűnösök kezébe juttat.
12 Nyugalomban éltem, de ő összetört. Nyakon ragadott, és szétzúzott, céltáblának használt engem. JSir 3,12
13 Mindenfelől záporoznak nyilai; felhasítja veséimet kíméletlenül, epémet kiontja a földre.
14 Rést rés után tör rajtam, és rám rohan, mint valami hős.
15 Varrott zsákruhát húztam a bőrömre, porba hajtottam büszkeségemet.
16 Arcom a sírástól kivörösödött, szempilláimon a halál árnyéka ül.
17 Pedig nem tapad kezemhez erőszak, és imádságom tiszta.
18 Föld, ne fedd be véremet, ne némuljon el segélykiáltásom!
19 Most is van tanúm a mennyben, és kezesem fenn a magasságban.
20 Saját barátaim csúfolnak! Könnyek között tekintek Istenre,
21 hogy igazolja a férfiút Istennél, és az embert felebarátjával szemben.
22 Mert ez a néhány esztendő eltelik, és én nem térek vissza az ösvényről, amelyen elmegyek.
A bibliaolvasó kalauzunkban a mai napra kijelölt ószövetségi textust hallottuk. Általában az újszövetségi részt választom. Csakugyan jó nekünk elsősorban az újra tekinteni, a megváltás igazsága, bizonyossága fényében értelmezni önmagunkat, de látnunk kell a régit is, amit magunkban hordozunk. Énekeljük egyik énekünkben: „köt s lehúz régi csüggedésem”. Számolnunk kell ezzel. A bűn olyan, mint a szenvedélybetegség: amíg e testben járunk, nem szűnik meg, csak – kegyelemből – felfüggesztődik.
A Jób könyve nem könnyű olvasmány, hiszen egy súlyosan megpróbált ember szenvedéséről, gyászáról, vívódásairól szól, önmagával, barátaival, Istennel folytatott harcáról – és mégis nagyon sokak számára jelentett és jelent vigasztalást éppen őszinte hangvétele, emberi hitelessége miatt. Jóbnak rettenetes csapásokat kell elviselnie: elveszíti vagyonát, családját, egészségét - és ezek a külső viharok nagy belső hullámokat vetnek a lelkében is. Újra kell fogalmaznia hitét, identitását, önmagával, Istennel, embertársaival való kapcsolatát.
Példaértékű, csodálnivaló a Jób kitartása, hűsége, hogy az iszonyatos külső nyomás és belső küzdelem során sem dobja el bizodalmát, perlekedésében, sőt lázadozásában sem tagadja meg Istenhez tartozását, hanem eljut az emberi kilátásokon túlmutató hitvallásig: tudom az én Megváltóm él. (Amikor a reménytelenség határához érkezel, akkor pillantod meg az igazi reménységet.)
Ismerjük a történetből, hogy nyomorúságában meglátogatják barátai, akik – bár megrendülnek az állapotán – mégis a sajnálkozásból hamar átváltanak az ítélkezésre. Megszólalásaikban nem bajba jutott társuk megértése, hanem saját álláspontjuk védelme lesz az elsődleges. Elifáz kioktató szavai hangzanak el az előző fejezetben. Ilyeneket mond (vág a Jób fejéhez): szavaid légből kapottak, mit tudsz te, amit mi nem, semmibe veszed az istenfélelmet, pedig tudnod kellene, hogy az asszonytól születettek… Aztán talányosan, burkolt vagy éppen nyílt célzásként szinte diadalmas elégtétellel a gonosz ember sorsáról értekezik, aki hősködik Isten ellen, de végül csúfosan elbukik, „csalódás érlelődik méhében”. A bátorító, baráti szavakból kioktatás lesz, teológiai rendreutasítás… Elifáznak igaza van, elifázi mérték szerint. Ismerjük-e, gyakoroljuk-e a krisztusi mértéket?
Jób keserűen állapítja meg: nyomorúságos vigasztalók vagytok… Megérint, elgondolkoztat ez a felsóhajtás. Ránk is vonatkozik. Sokszor biztatni kellene másokat, és mi a magunk igazát bizonygatjuk. A bátorításból kritika lesz. Együttérzés és felelősségvállalás nélkül mondunk ki szentenciákat mások fölött, mintha mi kívülállók lennénk. Az ige nagyon élesen ránk kérdez: vajon milyen vigasztalók vagyunk? Egyik hitéért börtönbe zárt lelkészről jegyezte meg egyik rabtársa: puszta lénye földöntúli vigasztalás volt. Ehhez nem elég az emberi jóindulat, kedvesség, ismerni kell azt, aki örök vigasztalással és jó reménységgel ajándékozott meg (2 Thessz 2, 16).
Jób - barátja vigasztalásnak álcázott bántó megnyilvánulására reagálva - egy éleslátásról tanúskodó kérdést tesz fel neki: mi bajod van, hogy így válaszolsz. Mert válaszaink, bíráló megjegyzéseink (ha másról is beszélünk) rólunk, saját problémáinkról árulkodnak. Amikor másokban keressük a hibát, amikor rosszat mondunk egymásról, amikor előítéleteinket fogalmazzuk meg, amikor szidjuk a világot, akkor jogosan tevődik fel a kérdés felénk is: mi terhel, nyomaszt téged, hogy a mások bajával foglalkozol? Bölcs dolog a bűnről elsősorban egyes szám első személyben szólni, akkor több megértéssel fogunk egymáshoz fordulni.
Találóan állapítja meg Jób: én is tudnék úgy beszélni, mint ti, ha a helyemben lennétek. Sokkal könnyebb ítélkezni, szép, kenetteljes, kegyes szavakat mondani, mint segíteni. Ha valaki gödörbe esik, létrát, hágcsót, kötelet nyújtunk le neki, ám érdekes: ha lelki értelemben kerül bajba valamelyik embertársunk, akkor általában okoskodunk, ítélkezünk, farizeuskodunk, képmutatóan csodálkozunk: hogy juthatott ide.
Különösen szeget ütött a fejembe az egyik mondat: én is képes lennék rá, hogy szavakkal erősítgetnélek. De adott esetben mit tehetnénk többet? (Az Újszövetségben Jézus betegeket gyógyít, megszállottakat szabadít, éhezőket tart jól, de legtöbbször „csak” tanítja az embereket.) Néha nagyon akarjuk azt, hogy legyen elég a szóból! De van ennek a rövid mondatnak egy pozitív hangsúlya is: hogy ti. szavainkban legyen elég erő, vigasztalás, bátorítás. Mert akkor azok valóban gyógyítanak, lelket, reménységet öntenek másokba.
A 6. verstől Jób önmagáról kezd beszélni. Elismeri: a beszéd, a magyarázkodás nem enyhíti fájdalmát, sőt, valósággal kimerül panasza előadásában, de nem tud hallgatni sem. Jellemző ez az érzés a szenvedő emberre: kezdi, végzi az események elemzését, kétségbeesetten tisztázni akarja helyzetét, hogy az kezelhető, strukturált, az érthetetlent érthető szavakba foglaló, értelmezhető történetté álljon össze… Ebbe próbálkozásba valóban bele lehet fáradni, ki lehet merülni.
Ebben a személyes részben Jób Istenről is beszél, hol második, hol harmadik személyben emlegetve őt. Elpusztítottad családomat (nem „elvetted”!), megragadtál. Vagy: haragja marcangolt és üldözött engem.
A vallomásban megjelenik az ellenség is, aki fogait csikorgatja, villogó szemekkel néz, majd megszólal a keserű tapasztalat, hogy ti. rosszakarói arcul verték, ellene szövetkeztek, rá támadtak. „Isten pedig kiszolgáltatott nekik.” Ez tkp. egy leplezett szemrehányás: holott megoltalmazhatott volna… Nem tudjuk, milyen ellenségről van szó, talán hús-vér emberekről, akik részéről a szentíró gyűlöletet, gonoszságot, igazságtalanságot, bántást tapasztalt (lehetnek nekünk is ilyen élményeink). De gondolnunk kell a belső ellenségre is, akit a HK így ír körül: a Sátán, a világ és tulajdon testünk.
Jób egyre sorolja személyes tragédiájának tényeit. A szinte tárgyilagosnak tűnő leírásból kihalljuk a vádaskodó hangsúlyokat. Nyugalomban éltem, ő összetört (nem a békés ráhagyatkozás, nem a bizonyosság állapota ez). Nagyon szemléletes a kép: céltáblának használ, felhasítja veséimet, rést tör rajtam. Rám rohan, mint valami hős. Ezt a fenyegetettségről, letiportságról szóló vallomást hallva valósággal várjuk Isten kegyelmének, jóságának, szeretetének mindent rehabilitáló, jóvá tevő megjelenését.
A következő mondatok mély megrendülésről, az elesettség állapotáról tanúskodnak: varrott zsákruhát húztam a bőrömre, porba hajtottam büszkeségemet. Arcom a sírástól kivörösödött, szempilláimon a halál árnyéka ül.
Pedig… ez az ellentétes kötőszó kínzó értetlenkedésről tanúskodik. Nem tapadt kezemhez erőszak, tiszta szívvel imádkoztam. A Reformátusok című lapban olvastam egy interjút, ami hitvalló szülőkkel készült, akiknek az 5 gyereke közül az egyik súlyos beteg… Az anyuka mondta el, hogy gyakran tette fel a kérdést magának, Istennek: miért vannak hitetlen szomszédaiknak egészséges, sikeres gyermekei. Hogy van ez?
Igeszakaszunk végén a bizonyságtétel – szinte váratlanul - újszövetségire vált. Jób szenvedései között mennyei ösztönnel ismer fel valami mély, krisztusi igazságot… Amikor az igazságtalanság határához érkezel, akkor pillantod meg az igazságot. „Tanúm van a mennyben.” A földiek elpártoltak, helyzetem is ellenem vall… De van tanúm, kezesem. Van Szószólónk (Pártfogónk) az Atyánál (1Jn 2,1)… Krisztus, aki kezességet vállalt. Életét adta keresztre értünk.
Titkokat feszegető, áthallásos, evangéliumi üzenetet hordozó ez a mondat is: sírva tekintek Istenre, hogy igazolja a férfiút Istennél. Értjük… A Fiú Isten, aki emberré lett, vállalta sorsunkat, aki magára vette, elhordozta minden bűnünket, nyomorúságunkat és erőtlenségünket, aki mellénk állt elesettségünkben, nos, ő igazol minket Istennél. Istenhez folyamodunk, hogy szerezzen nekünk igazságot Istennél, és – igen - felebarátainkkal szemben is.
Mintha egy pesszimista mondattal zárulna ez a rész. Elmegyek… Ez földi életünk törvénye, de a mennyeié (amelynek Krisztus által részesei vagyunk) az, hogy meg is érkezzünk oda, ahol nincs sírás, veszteség, és semmi, ami miatt Jób kesereg. Szép ez az élet (nehézségei ellenére), sok áldást kapunk ebben, legyünk hálásak érte, de még szebb az, ahova megváltó Urunk el akar vezetni. Járjunk ebben a reménységben! Ámen.