Mik 5, 1-6 (karácsony I., vázlat)
1 Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdani időkbe, a távoli múltba. Mt 2,6; Jn 1,1-2
2 Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg egy asszony szül, de honfitársainak maradéka haza fog térni Izráel fiaival együtt. Ézs 7,14; Ez 37,21
3 A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig. Ez 34,23; Mik 2,12; 4,4
4 Ez lesz a békesség! Ha Asszíria országunkra támad, és behatol palotáinkba, hét pásztort állítunk ki ellene, és nyolc főrangú embert. Ézs 9,5; Ef 2,14
5 Ezek fegyverrel verik le Asszíriát, kivont karddal Nimród országát. Megment, ha Asszíria országunkra támad, és behatol a földünkre.
6 Olyan lesz Jákób maradéka a többi nép között, mint az Úrtól jövő harmat, mint a fűre hulló zápor, mert nem emberben reménykedik, nem emberekben bízik.
Mikeás próféta az, aki a Messiással kapcsolatban Betlehemről is jövendöl (Kr. e 750 évvel). Ezen az ünnepen gyakrabban elhangzik az önmagában jelentéktelen Betlehem neve világszerte, mint a Párizsé vagy a New Yorké. Jelképes helyszín. Önmagában Isten kegyelmét hirdeti, aki az alázatost, a kicsit felemeli, naggyá teszi. Dávid városaként pedig arra emlékeztet, hogy Isten ígérete beteljesedik: ti. hogy emberileg a nagy király házából származik az Üdvözítő. A neve is üzenet: Béjt-lekhem = kenyér háza…()
A Jézus születése óta eltelt több mint 2.000 év alatt viharos történelme volt a Jeruzsálemtől mindössze 10 km-re elterülő városnak, több hatalom birtokolta, bitorolta. A 2. századi zsidó lázadás miatt a rómaiak lerombolták, Nagy Konstantin építette újjá a várost, és édesanyja kérésére ő építette fel 326-33 között a Születés Templomát, ami csodával határos módon minden későbbi háborút, dúlást, pusztítást túlélt, ma is áll, és a világon az egyik legrégebbi működő keresztyén templom. Szent Jeromos itt fordította le 382-383 között latin nyelvre a Bibliát (Vulgata). Ez a régi település rendre perzsa, arab, majd török uralom alá került, közben a keresztesek is meghódították rövid időre. Ma Ciszjordániához tartozik, a Palesztin Autonóm Területek része.
Betlehem elsősorban nem mint földrajzi helyszín fontos immár. Persze, kedves a mi szívünknek, mint az a kisváros, ahol Jézus megszületett, de hitünk nem a városhoz, hanem Krisztushoz kötődik. A városban egyébként nem is került számára hely.
Ezt a „betlehemi” hozzáállást látjuk ma is a világban, Jézus a perifériára szorul, minden fontosabb lesz ezen az ünnepen is: anyagiak, szórakozás, kikapcsolódás. A csoda a városon kívül történik, egy istállóban, és a városon kívül fekvő mezőkön nyájukat legeltető pásztorok indulnak el először hozzá. A város nem mozdul meg… Vajon a mi közösségünk, a mi életünk? Van-e hely számára nálunk, be akarjuk-e fogadni hit által Krisztust?
A Betlehemből származó Fejedelemről úgy jövendöl a próféta, mint aki uralkodni fog, és származása visszanyúlik a régi, végtelen időkbe… Jézus egy istállóban szegényen, nincstelenül jött világra, mégis az ég és a föld ura ő, az időnek egy adott pontján született meg, de örökké létezett. Létezését nem fényév-milliárdokkal, hanem az örökkévalósággal írhatjuk körül. Ezért érthető az, hogy ő tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz: ugyanaz a Kisgyermek, ugyanaz a keresztre feszített Megváltó, halált legyőző Úr, és minket végtelenül szerető, megtartó Krisztus.
Egy talányos mondatot hallottunk… Csak annyi időre szolgáltatja ki őket, amíg egy asszony szül, de honfitársainak maradéka haza fog térni Izráel fiaival együtt. Ézsaiás hasonlóról szól: Isten kegyelme jelét adja a fiú születésében, és akkor vége lesz a büntetésnek, a számkivetettségnek… A születés távlatokat nyitó ígéret: egy gyermekhez kötődnek a reménységek. (Ez még földi vonatkozásban is így igaz: gyermekeink hordozzák a jövő ígéretét.) Nem azonnal következik be, türelemmel várni kell, egy gyermeknek az anyaméhben ki kell fejlődnie, majd fel kell nőnie (a mag sem azonnal hozza meg a termést). Isten módszere ez.
Nyája elé áll, és az Úr hatalmával legelteti őket. Szép ez a kép, amit az Újszövetség is használ: a jó Pásztor alakja tűnik itt fel, aki vezeti juhait, gondoskodik az övéiről… Újból feltevődik az engedelmesség és követés kérdése. Milyen hangokra figyelünk, milyen befolyásoknak engedünk? (Még saját szívünk hangjai is félre tudnak vezetni.) Minden külső és belső indíttatást mérj össze a Pásztor beszédével, tanításával, példájával!
A Pásztor oltalma alá tartozók nyugodtan élnek, mert az ő hatalma a föld végéig tejed. A karácsonyi történetben jelképes is a pásztorok látogatása: hivatásukkal is a jó Pásztorról tesznek bizonyságot. Értitek, a mi békességünk Krisztus pásztori hatalmán nyugszik. Ebben a bizalomban élünk-e?
Ez lesz az igazi békesség! Nem az általunk megszerezett, nem az, amit mi taktikázunk ki magunknak, hanem a jó Pásztor jelenléte, védelme. Erről a békességről kell beszélnünk, a krisztusiról… családokban, egymással veszekedő rokonok között, népek, nemzetek között. Végső soron ennek kellene megerősödnie a szívekben, és akkor nem a fegyverek erejében bíznának az emberek, a Krisztus nevét nem használnák hatalmi harcokhoz. Igaz, mennyire szüksége lenne a világnak erre a békességre?! Arra, hogy leálljunk minden hamissággal, minden erőszakkal, igazságtalansággal szűkebb és szélesebb köreinkben. Csodálkozunk azon, hogy az országok vezetői nem tudnak kiegyezni, véget vetni a pusztító ellenségeskedésnek, de – igaz - mi sem tudjuk elengedni a haragot, bosszúvágyat, nem vagyunk készek békejobbot nyújtani, egymást átölelni. Lelkünk a világnak, a világ pedig a lelkünknek a tükröződése.
Törekedjünk a békességre! Isten nem erős angyalok seregeit küldte le, hanem egyszülött Fiát kisgyermekként, aki aztán a golgotai keresztre jutott. Értitek, ez az Isten béke-stratégiája. Nem hatalomról, erőszakról szól, hanem a lelkek megtisztulásáról, törékenységünk, sebezhetőségünk beismeréséről. Ha minden családba kisgyermekként megérkezne Jézus (), akkor minden átértékelődne, hirtelen nem lenne időnk önző céljaink hajhászására, akkor rá kellene figyeljünk, vele kellene foglalkozzunk, akkor mosolygása elbűvölne, melegséggel töltené be a szívünket, és megértenénk, hogy ő a legfontosabb. Abba kellene hagynunk a veszekedést, az ellenségeskedést. És egymást hívnánk magunkhoz, haragosainkat is: nézd, milyen gyönyörű a Gyermek. Karácsony lenne, testvérek, nagy karácsony!
Ha Asszíria rátok is támadna… A nagy történelmi ellenségről van szó. Jézus egy veszélyes, kísértésekkel teli világba született. (Mert mi is abban élünk.) Üldözték, menekülnie kellett, vádolták, keresztre feszítették. De nem tudták legyőzni Istennek benne megjelent kegyelmét. Ez a mi bizodalmunk, ha ellenség, ha a halál, ha a Sátán, ha a pokol ostromolna is minket. Nekünk Krisztus az erősségünk… aki megment, aki önmaga áll ki a védelmünkre.
Gyönyörű hasonlatot találunk a végén: olyan lesz Jákón maradéka, mint a harmat. Felüdít másokat, áldás lesz a népek között. Karácsony nemcsak megtörtént, nemcsakhogy átélhetjük újból és újból, hanem át is formál minket. Aki találkozott Isten szeretetével, akinek ebben a hittapasztalatban része volt, az már nem lehet ugyanaz. A pásztorok nem maradhattak ugyanazok. Akkor megtagadták, meghazudtolták volna mindazt, amit átéltek. A bölcsek nem maradhattak ugyanazok. Mi sem. Isten ezt várja el tőlünk. Így leszünk mi is Jézus látogatói, hírnökei. Azért jött Jézus, hogy szeretetével átmelegítsen minket, szelíd erejével megtörje szívünk keménységét. Fűre hulló zápor, ami felüdít, életet biztosít a szárazságban, az aszályban…
Mert nem emberekben bízunk. Nem földi hatalmakban, hanem Krisztusban. Ő a mi reménységünk, örömünk kiapadhatatlan forrása. Ámen.
Mt 2, 1-12 (karácsony I./du., vázlat)
1 Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idején, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe,
2 és ezt kérdezték: Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.
3 Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el, és vele együtt az egész Jeruzsálemet.
4 Összehívott minden főpapot és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak.
5 Azok ezt mondták neki: A júdeai Betlehemben, mert így írta meg a próféta:
6 „Te pedig, Betlehem, Júda földje, semmiképpen sem vagy a legkisebb Júda fejedelmi városai között, mert fejedelem származik belőled, aki legeltetni fogja népemet, Izráelt.” Mik 5,1-3
7 Ekkor Heródes titokban hívatta a bölcseket, és gondosan kikérdezte őket, hogy mikor jelent meg a csillag,
8 majd elküldte őket Betlehembe, és ezt mondta: Menjetek el, és kérdezősködjetek a gyermek felől; mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek, és imádjam őt!
9 Miután meghallgatták a királyt, elindultak, és íme, a csillag, amelyet láttak napkeleten, előttük ment mindaddig, amíg odaérve meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt.
10 Amikor ezt látták, igen nagy volt az örömük.
11 Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.
12 Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.
Szinte szóról szóra tudjuk, mégis mindig megérinti a szívünket a karácsonyi evangélium. Egy egyszerűségben, minden szenzációhajhászás nélkül induló történet, ami világfordító jelentőségű lesz. Tudjuk, hogyan jutott el Mária és József Betlehembe… A császár parancsa volt, ők pedig alá voltak annak vetve. És mégis valójában egy másik, mennyei ország fennhatósága (és oltalma) alatt éltek. Úgy tűnik, mintha császárok, királyok, vezetők, politikusok döntése irányítana mindent - és mégsem. Augusztus parancsolt, József és Mária Betlehembe ment, de mindenben az következett be, amit Isten eltervezett, meg is ígért a próféták által.
Jézus születését követően bölcsek érkeztek Jeruzsálembe, és ott szinte naivan kérdik: hol van a zsidók királya. (Nem tanácsos egy földi királytól egy másik - mennyei - király világra jötte felől érdeklődni.) A tudomány emberei ők, akik meg vannak győződve arról, hogy az égi jel nem vezette félre őket… Láttuk a csillagát, vagy nem tagadhatjuk le, és más sem teheti azt meg előttünk… Aki meglátta, az nem tudja elfelejteni, azt nem tudják az ellenkezőjéről meggyőzni. (Ha pl. egy nehéz helyzetben váratlanul valaki, talán egy idegen segít rajtunk, és azt elmondjuk barátunknak, akkor az hiába hitetlenkedik, hogy „te ezt álmodtad, ember”, mert mi tudjuk, hogy igaz. )
Eljöttünk, hogy imádjuk... Nem segítséget, nem csodát várnak, nem gazdagságot, szerencsét kérnek, hanem imádni akarják a királyt. Ők akarnak valamit adni neki a szívükből. (Imádatot, szeretetet mindenki adhat, ahhoz nem is kell bölcsnek lenni.) Karácsonyhoz hozzátartozik az imádat. Megnyílik a szívünk, megtelik karácsony békességével, örömével, és feltör belőlünk a hála…
Heródest nem öröm, hanem nyugtalanság fogta el. Aki csak a földire figyel, azt zavarja a mennyei. Vajon minket nem zavar Krisztus tisztasága, szent akarata? El tudjuk őt vinni mindenüvé, ahova megyünk? Jó, ha hallja mindig a beszédünket, látja azt, amit teszünk? (Valaki kapott egy Jézusos pólót – de egy társaságban levetette magáról, mert úgy gondolta, hogy furcsán hatna.)
Heródes minden főpapot összehívott… Fontos az ügy számára, dúl benne a féltékenység. Lázasan érdeklődik. Milyen szomorú, hogy ilyen gondolatok vezérlik!
Jön a válasz (a tegnap hallottuk): a júdeai Betlehemben. Az írástudók pontosan, szinte reflexből, mechanikusan idézik az Írásokat. Mi is el tudjuk mondani kapásból, hogy mit vár el tőlünk Jézus. De aztán a cselekedeteink másról beszélnek. Hogy van ez?
Az írástudók folytatják a prófétai idézetet: fejedelem származik belőled… aki legeltetni fogja népemet, az Izraelt. A Messiás úgy jön el, hogy nem háborút indít, nem erőszakra buzdít, hanem jó Pásztorként legeltet, gondoskodik a nyájáról. Milyen fejedelmet akarnánk? Egy keménykezűt, aki odasújt, vagy kegyelmes szívűt?
Heródes titokban hívatta a bölcseket… és elküldte őket (mintha ő parancsolna nekik) ezzel a szóval: „hogy én is elmenjek, és imádjam”… Milyen álnokul hangzik! Igaz, milyen szomorú, hogy a bölcseken kívül csak egyetlen ember érdeklődik Jézus felől, ő is gonosz, egyenesen gyilkos szándékkal. Miért nem kell neki a fejedelem, aki legeltet? Mert Heródes félti a hatalmát, meg akarja őrizni pozícióját. Mert mi is meg akarjuk őrizni pozíciónkat, keménységünket, vagányságunkat, önzésünket, makacsságunkat, pedig ezek valójában boldogtalanná tesznek. Hát boldog volt Heródes? Amikor azon törte a fejét, hogy hogyan ölje meg Jézust, akit angyalok dicsértek, akihez pásztorok jöttek nagy örömmel, aki előtt könnyekig hatódva borultak le a bölcsek?
A bölcsek meghallgatták tisztelettel a királyt (a Krisztust keresők soha nem arrogánsak), de a csillagra figyeltek. Betlehembe igazából elmehettek volna mennyei GPS nélkül is, de mégis fontos volt a felső irányítás. Előfordult velem is, hogy 300 km-t utaztam, és az adott faluban nem találtam meg a címet. Fontos tehát: felfele tájékozódni, Istenre figyelni.
A csillag megállt… Tudjátok, nehéz bemérni, hogy egy csillag hol áll meg, hogy melyik csillag van éppen függőlegesen fölöttünk (bár egyik éjszaka kipróbáltam, otthon a kertben pár lépést téve beálltam a Nagy Göncöl egyik „kereke” alá), ők mégis tudták: ez az a hely, ahol a keresett gyermek van. Mert a csillag Krisztusra vetett fényt. A mennyei világosságra mutatott rá.
Amikor ezt látták – ti. a csillag megállását (amit napkelettől kezdve figyeltek és követtek), a biztos jelét annak, hogy megérkeztek, hogy megtalálták a királyt -, nagyon megörvendtek.
Akkor bementek a házba, és meglátták a gyermeket… Akiért jöttek, aki miatt a csillagot fürkészték és követték. Meglátták azt, akit imádni akartak. Akiben életük Megváltóját ismerték fel. A karácsony – élő találkozás. Ahogy a fiatalok mondják: live-ban történik. És leborulva imádták. Ez volt az igazi örömük. Mert tudták: ezután soha nem lesznek magukra, nem kell féljenek semmiféle rossztól, Jézus az életre vezeti őket.
Ajándékokat is adtak: aranyat, tömjént és mirhát… Az arany a Krisztus királyi méltóságát hirdeti, a tömjén a dicséretet, az imádatot fejezi ki, a mirha pedig az ő áldozatára utal…
És más úton tértek vissza. Másak lettek, mint előtte voltak. (Igaz, gyerekek, mi karácsony előtt igyekszünk jók lenni, de utána mi van? Pedig utána – Krisztus szeretetét megismerve – kellene jobbaknak lennünk. ) Karácsony más utakra tanít minket. Aki haragudott, az most megbékül, aki csúfolódott, az most biztat másokat, aki veszekedett, az most kedvesen szól, aki bántotta társait, az most segít, aki mindig nagy akart lenni, az most megtanul szerényen viselkedni. Nem könnyű ez a karácsonyi út (nem a hatalom, hanem a szolgálat, nem a büszkeség, hanem az alázat útja), de el kell indulnunk rajta, mert csak ezen járhatunk együtt Jézussal. Ámen.
1 Jn 3, 1-5.9. (karácsony II./de., vázlat))
1 Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert nem ismerte meg őt. Jn 1,12
2 Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Tudjuk, hogy amikor ez nyilvánvalóvá lesz, hasonlóvá leszünk hozzá, mert olyannak fogjuk őt látni, amilyen valójában. Kol 3,4; 2Kor 3,18
3 Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta.
4 Aki bűnt cselekszik, a törvényt is megszegi, mert a bűn törvényszegés.
5 Azt pedig tudjátok, hogy ő azért jelent meg, hogy elvegye a bűnöket, és hogy őbenne nincsen bűn. Ézs 53,4.9; Jn 1,29; 1Pt 2,24
9 Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született.
A karácsonyi történetben több felhívás hangzik el. Az angyal azt mondja Józsefnek: ne félj magadhoz venni Máriát, nevezd nevét Jézusnak. Heródes parancsolja a bölcseknek (bár alattomos szándékkal): menjetek el. Ők álmukban aztán azt az intést kapják, hogy ne menjenek vissza. A pásztorok biztatják egymást: menjünk el! Ez a felszólítás igyekszik figyelmünket a lényegre irányítani…
Lássátok meg! Sokszor nem arra figyelünk, ami fontos, ami értékes lenne. () Sokszor mellékes dolgok vonják el a figyelmünket. Milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya! Lehet-e a szeretetet látni? Igen, a jelekben. Krisztusban… A nagy szeretetet a kis Gyermekben! (Nem az ajándékot nézzétek, hanem a mögötte levő kedvességet, a jóindulatot!)
Itt a mi gyermeki státuszunkra, jogosultságunkra mutat rá az ige. Lássátok meg a Gyermekben, hogy általa Isten az ő gyermekeivé fogadott! Ő összekapcsol, Isten családjába vesz fel minket. Ez lelki igazság. A világ nem ismeri, nem fogadja el (mi is csupán hit által), mert nem ismeri Őt és az ő áldásait, az ő ajándékait. Akit nem ismerünk, azt nem tudjuk észrevenni (találkozhatom a világ legnagyobb sztárjával, ha nem ismerem, egyszerűen elsétálok mellette). Van-e kapcsolópontja lelkünkben Isten kegyelmének, Krisztus szeretetének? Tény az, hogy világunkban a látható dolgok abszolút prioritást élveznek… a láthatatlanok kevésbé érdekelnek. (Előbb látjuk meg valakinek a csillogó autóját, mint egy másik embertársunknak a tiszta szívét.)
Szeretteim! (Vajon kiket szólít meg az apostol? A Krisztusban hívőket, akik akkor főként a szegények, nincstelenek, számkivetettek közül kerültek ki…) Nem kétséges tehát, hogy Isten gyermekei lettünk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk. Még nem látjuk át ennek az örökbefogadásnak az örökkévaló következményeit… Nem is tudjuk felfogni a mulandó világhoz igazodó gondolkodásunkkal, hogy milyen távlatok nyílnak meg előttünk.
De amikor nyilvánvaló lesz majd, akkor hasonlók leszünk őhozzá. Ő hasonló lett hozzánk, hogy mi hasonlók legyünk őhozzá. Földig hajolt, hogy a mennyekig emeljen. Ez karácsony nagy üzenete, ugyanakkor nagy kihívása is: hasonló lenni a sorsunkat vállaló megváltó Urunkhoz. Engedni, hogy irgalmas, áldozatot vállaló szeretete formáljon, alakítson. Ha ez nem történik meg, akkor számunkra hiába született Jézus, akkor csak formaság a mi ünneplésünk. Isten Egyszülöttje befogadásával nem úgy van, ahogy a mindennapi életben, hogy ti. a gyermek tanul a felnőttektől, a kicsi a nagyoktól. Mi kell tanuljunk tőle, mi kell hozzá igazodjunk, indulatát gyakoroljuk… Hogy „karácsonyibb”, krisztusibb kellene legyen ez a világ.
Annál is inkább igyekeznünk kell erre, mert meg fogjuk őt látni, amint van. Valóban dicsőségben. Aki alázatában nem fogadta el, annak nincs köze a dicsőséges Úrhoz sem. Aki a keresztfán nem ismeri el őt Megváltójának, az a visszatérő Királyban sem ismerheti fel.
Ez a várakozás - adventünk nem ér véget, tovább tart (de tudjuk, hogy kit várunk, kiben hiszünk) - arra ösztönöz, hogy megtisztítsuk magunkat. Ha jeles vendég érkezik hozzánk, akkor takarítunk, magunkat is rendbe szedjük. Vajon ismerjük-e a lelki megtisztulás fogalmát? Nem ceremóniák, nem ilyen-olyan praktikák, hanem önvizsgálat, ráhangolódás, megbocsátás, a szeretet cselekedetei által. Amikor az irgalmas samaritánus felemelte azt a félholtra vert embert, akkor biztos, hogy összekoszolta, összevérezte magát, de a lelke megtisztult. Érezted ezt te is, igaz? Amikor bocsánatot tudtál kérni, szembe tudtál nézni haragosoddal…
Tudjátok, mi szennyezi be a lelkünket? A bűn… ami mindig törvényszegés is. Amikor vétünk Isten és embertársaink ellen. Ha most azt mondanám, hogy őszintén vegye mindenki számba a bűneit, akkor, ha egyáltalán eszünkbe jut valami, azzal kapcsolatban rögtön reflexszerűen védekezünk, magyarázkodunk is: igaz, hogy odaszóltam, de a másik kiprovokálta, kemény voltam, de a másik megérdemelte, olykor hazudok, nem vagyok éppen korrekt, de mások is ezt teszik, ebben a „mai világban” nem lehet becsületesnek lenni… Magunkat mindig felmentjük. Isten is fel akar menteni, de törvényes úton. Ezért van a törvény, hogy megmutassa, hogy hol vétettünk. Ha nincs törvény, ha a mi értelmezésünkre van bízva, hogy mi a jó és mi a rossz, akkor döntésünk nagyon szubjektív, egyoldalú és igazságtalan lesz. (A legkegyetlenebb diktátorok meg vannak győződve, hogy ők helyesen járnak el…)
Krisztus pedig azért jelent meg (a Krisztus eljövetelével kapcsolatban gyakran ezt a kifejezést használja az ige: megjelent, azaz hozzánk hasonló emberként közénk állt, jelenvalóvá lett), hogy elvegye a bűnöket, hogy a törvény átkától megszabadítson, mert benne nincsen bűn. Értitek, a Krisztus igazsága, ártatlansága olyan, mint a hatalmas óceán: mocskos ruháinkat belemoshatjuk, az mégis tiszta marad.
Az utolsó igeversben születésről hallottunk (karácsony nagy témájáról): „aki Istentől született”. Ez a meghatározás elsősorban Krisztusra vonatkozik, de az ige itt reánk is kiterjeszti annak az értelmét. Krisztusban mi is újjá születtünk. Új életet kezdtünk. Karácsony a mi személyes életünkben is fontos kiindulópont. Aki tehát Istentől született, az nem cselekszik bűnt… Kemény mondat. Ez abszolút értelemben csak Krisztusra igaz. De belátjuk: minél inkább hozzá hasonlítunk, annál inkább igaz lesz ránk is. Minél inkább az ő indulata van bennünk, annál inkább az ő mennyei természete nyilvánul meg magatartásunkban, cselekedeteinkben.
És nem is vétkezhet, mert szent származása, lelki genetikája Istenhez köti. Tőle pedig semmi rossz nem származhat… Ha valóban méltók vagyunk (tudnánk lenni) Istentől való, a Szentlélek általi, Krisztus hasonlatosságára történő születésünkhöz, akkor bennünk sincs (nem lenne) keresnivalója semmiféle rossznak. (Egy házaspár egy fiúcskát fogadott örökbe, akit sajátjukkal együtt neveltek, szerettek. Felnőve azonban elszakadt a családjától, egy másik városba költözött, rossz társaságba keveredett… egy rablóbanda tagja, majd a vezetője lett. Egyik éjszaka egy fiatal férfit támadtak meg, akinél pénzt reméltek találni… leteperték a földre, és amikor lámpával rávilágítottak, hogy az értékeit elvegyék tőle, a „főnök” akkor ismerte fel benne a testvérét, akivel együtt nevelkedett… Nem tudott mást tenni: felfedte a kilétét, és bocsánatot kérve, könnyek között ölelte át azt, akivel tkp. egy családhoz tartoztak.)
Ha Istentől születtünk, akkor egy családba tartozunk tkp. mindenkivel, különösképpen azokkal, akik őt mi Atyánknak szólítják… Akkor igazság szerint – a Krisztus igazsága szerint – nem lenne szabad vétkezzünk egymás ellen. Karácsony erre a lelki értelemben vett születésünkre, Istenhez tartozó családi helyzetünkre, Krisztussal és egymással való testvéri kapcsolatunkra emlékeztet minket.
Talán így jobban értjük egyik karácsonyi énekünk üzenetét: „Született, hogy meg ne haljunk, született, hogy feltámadjunk, született, hogy szülessünk, és új életet nyerhessünk, halld az angyalujjongást, Jézus Krisztus itt van, lásd”. Ámen.
Tit 3, 4-7 (karácsony III.)
De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete,
5 nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, Jn 3,5; Róm 6,4
6 akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által,
7 hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.
Ha valakit felnőtt korban ismerünk meg, akkor a születése, annak körülményei nem kerülnek azonnal szóba. Pl. én is később tudtam meg, hogy a felségem ún. elcserélt gyermek, akit egy évig egy másik család nevelt (egy román faluban, Dobokán), és csak azután került vissza igazi családjához. Pedig ez nem mindennapi történet.
Az apostoli levelekben ezért nem találunk részletes leírást a Jézus születéséről, számukra az ő megváltó munkája volt fontos… Csak utalásokat olvashatunk arról, hogy Krisztus mint a Szentháromság második személye eljött erre a világra, kisgyermekként kezdve az ő földi pályafutását. Egyik legszebb ilyen hivatkozás, a Filippi 2-ben található csodálatos Krisztus-himnusz. Ha csak ez az egy töredék maradt volna fenn az Újszövetségből, akkor is kellene legyenek ennek a Krisztusnak követői… aki Istenként emberré lett, megüresítette magát, és engedelmes volt a kereszthalálig.
A karácsonyi kérdés azóta is nyugtalanít: miért? Mi motiválta, mi indította el felénk Isten egyszülött Fiát? A válaszért a mennyekig kell felmennünk és a földig (sőt a poklokig) kell alászállnunk - Isten örökkévaló, végtelen irgalmában és az ember rettenetes nyomorúságában megtalálva az okot. Karácsony a szeretet nagy kalandja, drámája és győzelme. Emberi oldalról nézve érthetetlen, csak az isteni feltételeket valamennyire is megismerve válik valamennyire is világossá, hogy mi történt. Talán kissé erőltetett a példa, de elképzelhető-e az, hogy egy izraeli katona egy sérült Hámász-terrorista megmentéséért feláldozza az életét?
Az előző igeversben egy nem éppen hízelgő jellemzést találunk magunkról, az Isten nélkül élő emberről (kicsit enyhíti a keménységét, hogy az apostol múlt időben fogalmaz - vajon, mi használhatjuk-e a múlt időt?). Ilyeneket olvasunk: mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. Nem esik jól a lelkünknek ezt hallani. Karácsonykor különösen. Talán fel is sóhajtunk: bizony, ilyen gonosz ez a világ. De az ige többes szám első személyben fogalmaz, és elsősorban rólunk beszél.
Igaz, mi lehengerlő logikai érvekkel alátámasztva tudunk valóban esztelen, másoknak és a magunknak kárt okozó döntéseket hozni (a gyilkos háborúkat irányító vezetők szuperintelligens emberek – csak lelki értelemben primitívek, ostobák és gonoszak), mi is sokszor nagyon okosan kiagyalt lépéseket teszünk, amiknek hátterében kicsinyes önzés, igazságtalanság, gyűlölködés, lelki éretlenség van. És külön szólhatnánk az Istennel szembeni engedetlenségünkről (mert mi azt szeretjük tenni, amit saját fejünkbe vettünk, attól nemigen térít el semmi… Egy egyházi vicc: egyik maffiózó elmegy a templomba, utána azt mondja a társának: milyen jó, hogy elmentem, a pap éppen azt olvasta fel, amikor Jézus mondja Péternek: „tedd el a kardodat”, és ebből megértettem, hogy a támadást nem karddal, hanem pisztollyal kell végrehajtsam. ) Tévelygők – a magunk útjain járók. A keleti bölcsek hogy nem tévedtek el? Azt sem tudták, hogy pontosan hova kell menjenek, kit kell keressenek. Úgy, hogy csillagot követték. Felfele kell figyelnünk testvéreim, az isteni irányításra!
„Különböző kívánságok és élvezetek rabjai.” Kezd kínos lenni: az ige kezd beleszólni az életünkbe, felemlegetve szenvedélyeiket, anyagiasságunkat, testiségünket… „Gonoszságban és irigységben élők.”
Vajon a karácsonyi drága evangéliumot újból meghallva, jobbak lettünk-e, más lelkülettel indulunk-e tovább? A gonoszság egyszerűen az, amikor másokat bántunk, sértünk, bosszantunk, megkárosítunk, másokkal szemben nem jóindulattal járunk el.
Aztán az utolsó megjegyzés az valóban ráviszi az utolsó sötét vonásokat erre a negatív portréra… gyűlöltek és másokat gyűlölők. Sok rossz sztorink van haragról, sértésről, neheztelésről, nagy kérdés: vannak-e olyan történeteink, hogy a neheztelésből megbocsátás, gyűlöletből kiengesztelődés lett. Testvéreim, eggyel kevesebb karácsonyunk maradt itt ezen a földön. Ne maradjunk ki a karácsony áldásaiból (sem itt a földön, sem az Isten országában)!
És a lelki bajok felsorolásánál csak magunkról beszéltünk, ehhez hozzá kell adni még 8 milliárd embert, és akkor érzékeljük, hogy mekkora gyűlöletmennyiség, irigység, önzés, harag, igazságtalanság, stb. van ezen a világon.
Ilyen állapotok között jelent meg (az epifainó kifejezést ismerjük az epifánia ünnep nevéből) üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete. A megjelenés szóban benne halljuk a jelenlét fogalmát. Ez személyességet feltételez. Karácsonykor arra vágyunk (sok családnak megadatott, egyeseknek azonban nem), hogy szeretteink velünk legyenek. Hogy érezzük, tapasztaljuk, élvezzük jelenlétüket. Isten nemcsak szólt, ígért, hanem megjelent egyszülött Fiában…
Isten állandó jelzője az, hogy üdvözítő. A legnagyobb jót akaró, azt munkáló. Hogyan jelent meg Isten, hogyan öltött testet az Ige? Jósággal és emberszeretettel. Kegyelemmel és igazsággal. Erre van szükségünk. Egyetlen gyógyító, megoldást hozó válasz lehet a mi bűneinkre. Vagy pedig a pusztító, mindent eltörlő ítélet. Karácsony az előzőről szól. Jézus Krisztus a békesség, a jóakarat mennyei indulatával jött. Lemondva hatalmáról, kiszolgáltatva magát. (Képzeljük el, van két egymás mellet élő törzs… az egyik állandóan támadja, fosztogatja a másikat, ennek a törzsnek a vezetője elhatározza, hogy véget vet a pusztító háborúskodásnak, békességet köt. Valami nagyon meggyőző gesztust akar megtenni, hogy az ellenséges indulatot, bizalmatlanságot legyőzze. Megbeszéli népével, hogy összegyűjtik a törzs összes kiskorú gyerekét, az övéit is, akik a törzs jövőjét, fennmaradását jelentik, és elküldik őket kezesekként, békekövetekként az ellenséghez. Valójában teljesen kiszolgáltatják magukat: a megbékélés érdekében mindent egy lapra tesznek Vajon ez a nagylelkű lépés meghatja-e a harcias ellenséget? Mi lesz, ha a gyermekeket egytől-egyik kivégzik?)
Krisztusban megjelent Isten jósága és emberszeretete. A jóság mindig jót akar, a gonoszsággal szemben is. (Egy fiatalasszonyról olvastam, akinek a férje baleset következtében megvakult, és teljesen elveszítette a reménységét. Nem akart enni, meg akart halni. Felesége nagy türelemmel gondozta, de a megkeseredett embertől csak sértést, bántást kapott, a férfi még meg is verte. Egyre csak azt hajtogatta: egyet kérek, hagyj meghalni, mert nem élet ez, te nem tudod megérteni… Az asszony nem tudta mitévő legyen, aztán eszébe jutott valami: megkérte a szomszédban lakó házaspárt, hogy hat hétig lássák el őket… ugyanis hat hétre leragasztotta a saját szemeit, úgy, hogy egyszer sem vette a kötést, ilyenformán ő is teljes vakságot vállalt… Így tapogatózva, egymást támogatva étkeztek, mosakodtak, öltöztek fel, ahogy tudtak, mentek el együtt sétálni, próbáltak boldogulni. A férfit megérintette felesége gesztusa, az eset után lassan visszatért az életkedve.)
És akkor már nem a mi érdemünkről van szó… nem a mi jó cselekedeteinkről (amik, természetes, kell kövessék az Isten nagylelkű felajánlását), de értitek: azok nem lehetnek dicsekvésünk tárgyai, azok nem jelenthetik reménységünk alapját: mert akkor megint magunkban bíznánk, akkor megint visszalépnénk oda, ahonnan elindultunk. Nem, hanem az ő irgalmából üdvözített minket úgy, hogy meg is újított az újjászülő Szentlélek által.
Az Újszövetség keveset beszél a Jézus születéséről, sokkal többet a Szentlélek általi újjászületésről. A Jézus testi születésével kapcsolatban mondja az angyal Józsefnek: ami benne fogantatott, a Szentlélektől van az. A mi lelki születésünk is Szentlélek munkája, Aki kitöltetett ránk gazdagon Jézus Krisztus, ami Üdvözítőnk által. Csodálatos az igének ez a nem sejtett titkokat nyitogató tanítása, ahogy bepillantást nyerünk megváltásunk örök mennyei terveibe. Az üdvözítő Isten szeretete jelenik meg, hogy az ő irgalmából üdvözítsen minket (a megváltó áldozatot kiábrázoló megújító fürdője) az újjászülő Szent Lélek által, akit gazdagon kitöltött ránk Jézus Krisztus, ami Üdvözítőnk által. Minden a mi üdvösségünkre történik! Ez az Atya örökkévaló akarata, ezt viszi véghez Fiú önmagát áldozó küldetésében, és ezt munkálja bennünk a Szentlélek az ő újjászülő ereje által.
Ha megmozdul az ég, ha a Szentháromság csodálatos közösségében ez az akarat, ez az áldozat, ez az irgalom és szeretet születik meg, akkor vajon bennünk megindul-e valami? Mit szóltok hozzá, testvérek? Ahhoz, hogy mennyei Atyánk örök időktől elhatározta megváltásunkat, hogy a Fiú, Krisztus Urunk megalázta magát, kínos, durva halál szenvedett értünk, hogy a Szentlélek állandóan keresi a mi életünket? Mit szóltok ehhez? Senki nagyobb nem jöhet hozzánk, mint a betlehemi Gyermek, senki nem tehet többet értünk, mint a Golgotán értünk keresztet vállaló Megváltó! Vagy mi majd elrendezzük a dolgainkat Isten nélkül is, megváltás nélkül is, ekkora nagy irgalommal, szeretettel, jósággal dacolva is? (Aki Isten kegyelvével száll szembe, az önmaga ellenségévé válik).
Hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek. Értitek, testvérek? Ez a karácsony, és egyáltalán Krisztus küldetésének a lényege, Isten örök akaratának a summája. Erről szól minden. Ezért történt a teremtés, a megváltás. Hogy kegyelméből megigazulva (Krisztusban ezt a kegyelmet kaptuk meg kegyelemből, bocsánatot bocsánatból) reménységben éljünk, a jónak az eszközei legyünk, ennek a szeretetnek a bizonyságai, és részesei az örök életnek. Amit már e földi életben elkezdünk. Illik az örök élethez az az élet, amit most folytatsz? Krisztus mennyei távlatokat nyitott számunkra. Benne már most mienk az üdvösség, aminek teljessége vár reánk az Isten országában. Ámen.