Reformációi bűnbánati hét (2022, vázlatok)
Józsué 24, 1-28 (reformáció, hétfő)
1 Józsué összegyűjtötte Izráel minden törzsét Sikembe, egybehívta Izráel véneit, családfőit, bíráit és elöljáróit. Odaálltak Isten színe elé. Józs 23,2
2 Ekkor azt mondta Józsué az egész népnek: Így szól az Úr, Izráel Istene: A folyamon túl laktak régen atyáitok, Ábrahámnak és Náhórnak az apja, Táré, és más isteneket tiszteltek. 1Móz 11,26.31; 31,19
3 De kiragadtam atyátokat, Ábrahámot a folyamon túlról, és végigvezettem Kánaán egész földjén. Megszaporítottam utódait: Izsákot adtam neki, 1Móz 12,1-6; 21,1-3
4 Izsáknak pedig Jákóbot és Ézsaut adtam; Ézsaunak a Széír-hegységet adtam birtokul, Jákób és fiai pedig lementek Egyiptomba. 1Móz 25,21-26; 32,4; 46,1-26
5 Majd elküldtem Mózest és Áront, és megvertem Egyiptomot; ezt vittem véghez közöttük. Azután kihoztalak benneteket. 2Móz 3,10; 4,14-15; 7-12
6 Kihoztam atyáitokat Egyiptomból, és eljutottatok a tengerig. Az egyiptomiak azonban harci kocsikkal és lovasokkal üldözték atyáitokat a Vörös-tengerig. 2Móz 12,33.51
7 Akkor az Úrhoz kiáltottak segítségért, és ő sötétséget bocsátott közétek és az egyiptomiak közé. Rájuk eresztette a tengert, és az elborította őket. A saját szemetekkel láttátok, hogy mit tettem Egyiptommal. Azután a pusztában laktatok hosszú ideig. 2Móz 14; 5Móz 8,2
8 Majd bevittelek benneteket az emóriak földjére, akik a Jordánon túl laktak. Ők harcba szálltak ellenetek, de én a kezetekbe adtam őket. Birtokba vettétek a földjüket, őket pedig kipusztítottam előletek. 4Móz 21,21-35
9 Azután fölkelt Bálák, Cippór fia, Móáb királya, és harcba szállt Izráel ellen. Elküldött, és hívatta Bálámot, Beór fiát, hogy átkozzon meg benneteket. 4Móz 22
10 Én azonban nem akartam meghallgatni Bálámot, hanem meg kellett áldania benneteket, és így kimentettelek benneteket a kezéből. 4Móz 23,8-10.20
11 Azután átkeltetek a Jordánon, és elérkeztetek Jerikóhoz. Harcba szálltak ellenetek Jerikó polgárai, az emóriak, a perizziek, a kánaániak, a hettiták, a girgásiak, a hivviek és a jebúsziak, de a kezetekbe adtam őket. Józs 3; 6
12 Rettenetes félelmet bocsátottam rájuk: az futamította meg az emóriak két királyát, nem a te kardod vagy az íjad. 2Móz 23,28; 5Móz 7,20; Zsolt 44,4
13 Olyan földet adtam nektek, amelyért nem ti fáradoztatok, városokat, amelyeket nem ti építettetek, mégis letelepedtetek bennük, szőlőket és olajfákat, amelyeket nem ti ültettetek, mégis ti esztek róluk. 5Móz 6,10-11
14 Most azért az Urat féljétek, és őt szolgáljátok hűen és feddhetetlenül! Távolítsátok el azokat az isteneket, amelyeket atyáitok szolgáltak a folyamon túl meg Egyiptomban, és az Urat szolgáljátok! 1Móz 35,2; 5Móz 10,12; 1Sám 12,24
15 De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! 1Kir 18,21
16 Erre így válaszolt a nép: Távol legyen tőlünk, hogy elhagyjuk az Urat, és más isteneket szolgáljunk!
17 Az Úr a mi Istenünk! Ő hozott föl bennünket és atyáinkat Egyiptom földjéről, a szolgaság házából, és tette azokat a nagy jeleket a szemünk láttára. Ő vigyázott ránk végig az úton, amelyet megtettünk, és minden nép között, ahol átvonultunk. 5Móz 5,6; 6,4
18 Kiűzött előlünk az Úr minden népet, akik az országban laktak, még az emóriakat is. Mi is az Urat akarjuk hát szolgálni; bizony, ő a mi Istenünk!
19 Akkor Józsué ezt mondta a népnek: Nem tudjátok ti szolgálni az Urat, mert szent Isten ő, féltőn szerető Isten ő, nem tűri el hitszegéseiteket és vétkeiteket! 2Móz 20,5
20 Ha majd elhagyjátok az Urat, és idegen isteneket szolgáltok, akkor ő újra meg újra csapást hoz rátok, és megsemmisít, ha addig jót is tett veletek.
21 A nép azonban ezt felelte Józsuénak: Nem! Mi az Urat akarjuk szolgálni!
22 Ekkor így szólt Józsué a néphez: Magatok vagytok a tanúi annak, hogy ti választottátok az Urat, hogy őt szolgáljátok. Ők azt felelték: Tanúi vagyunk.
23 Most azért távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek közöttetek vannak, és fordítsátok oda szíveteket az Úrhoz, Izráel Istenéhez! 1Móz 35,2; 1Sám 7,3; 1Kir 11,1-4
24 A nép így felelt Józsuénak: Az Urat, a mi Istenünket fogjuk szolgálni, és az ő szavára hallgatunk.
25 Így kötött szövetséget Józsué azon a napon népe javára, elébe tárva a rendelkezéseket és a törvényeket Sikemben. 2Móz 15,25; 2Kir 23,3
26 Azután beírta Józsué ezeket a dolgokat az Isten törvénykönyvébe. Majd fogott egy nagy követ, és odaállította az alá a cserfa alá, amely az Úr szentélyénél volt. 1Móz 35,4; Bír 9,6
27 Majd ezt mondta Józsué az egész népnek: Ez a kő lesz majd a tanú ellenünk, mert ez hallotta az Úrnak minden mondását, amikor beszélt velünk. Ez lesz majd a tanú ellenetek, ha megtagadjátok Isteneteket! 1Móz 31,48; Józs 22,27
28 Ezután elbocsátotta Józsué a népet, mindenkit a maga örökségébe.
A reformáció az egyház és az egyháztagok megújulásáról szól. Ilyen értelemben valljuk-e magunkat reformátusnak? Furcsállnánk, ha egy a reformkonyhát népszerűsítő személy (hogy a szócsaládnál maradjunk) rendszeresen gyorsbüfékben étkezne. Úgy gondolom, a körülöttünk élők sok ilyen ellentmondást kell feldolgozzanak velünk kapcsolatban. Bárcsak azok lennénk, akiknek nevezzük magunkat!
A felolvasott igeszakasz arról számol be, hogy az idős Józsué az ígéret földjét elfoglaló népet, annak vezetőit választás elé állítja: vagy az Urat szolgálják, megújítva a vele való szövetséget, vagy más isteneket választanak maguknak. A nép a szabadító Isten mellett dönt (aki már rég mellettük, mellettünk döntött). Néhány fontos lépést figyelhettünk meg.
1)Odaálltak Isten színe elé. Minden lelki reform ezzel kezdődik. Félretéve minden okoskodást, magyarázkodást, nyitott szívvel, engedelmességre készen odaállni az Úr elé. Józsué összehívta a törzseket, azok vezetőit – nálunk már ez sem menne könnyen. De akik az Úréi, azok hozzá jönnek.
2) Józsué visszatekint a múltra, felidézi abban Isten szabadító tetteit, csodáit. Ha tudatosan akarunk élni, akkor ez a számvetés megkerülhetetlen… Észrevenni Isten megtartó, támogató-segítő jelenlétét a megtett úton: akár személyes tapasztalatainkat, akár népünk vagy egyházunk történelmét nézzük… A végkövetkeztetés az: a győzelmet nem a te kardod által szerezted meg. Minden kegyelem volt. Sola gratia. És ez a kegyelem hordoz a továbbiakban is
3) Józsué felszólítja a népet a hűségre, a ragaszkodásra, az engedelmességre. A múlt helyes értékelése a jelen feladatainak bölcs felismerésére indít. Belső odaszánásra, eltökélésre. Enélkül nem követhetjük Krisztust. (Egyházunk nagy erőtlensége a döntésnélküli odatartozás… Beleszületünk az egyházba, csak formális kapcsolatunk van annak Urával.) Ez a belső nekibuzdulása lelki célkitűzéssekkel jár. Vannak ilyen lelki ambícióink? Hogy teljes szívvel, lélekkel, minden erőnkkel, odaadóbban és hűségesebben ragaszkodunk a mi Megváltónkhoz. Isten igéje szüntelen erre ösztönöz… Ha nem akarjátok Istent szolgálni, akkor válasszatok valaki, valami mást. Valaki, valami betölt minket (talán a hiábavalóság, az üresség). Én azonban és az én házam… Ez nem dicsekvés, hanem példaadás.
4)A nép határozottan válaszol. Távol legyen! Mi is az Úrnak akarunk szolgálni, hiszen ő szabadított meg minket. Akarunk - ez tudatos elhatározásra utal.
Szinte furcsálljuk azt, hogy Józsué mintha le akarná beszélni a népet. Tkp. figyelmezteti őket: nem tudjátok szolgálni az Urat. Meginog majd a lábatok, megfogyatkozik a hűségetek, meglankad a hitetek. Nem elég a fogadkozás, a lelkesedés, hiszen gyarló, hitszegő emberek vagytok. Isten viszont szent. Ha az ő népe akartok lenni, akkor hozzá méltóan kell élnetek. Nem lehet kétfelé sántikálnotok. Fel kell mérjétek, rá kell döbbenjetek, fel kell ismerjétek: nem vagyunk elegek önmagunkban, kevés a mi erőnk. Ha az Úr nem segít minket, akkor arra sem vagyunk képesek, hogy rá figyeljünk.
A nép azonban nem visszakozik, meggyőződéssel kitart elhatározása mellett: mi mégis az Urat akarjuk szolgálni... Újabb biztatás hangzik el: akkor távolítsatok el mindent, ami idegen, ami megosztaná lelketeket, és forduljatok teljes szívvel az Úrhoz.
5)Ezután történik meg a szövetség megújítása, megerősítése, megpecsételése. Józsué leírja mindezt „Isten törvénykönyvébe” (egyik énekünkben kérjük, hogy Isten az ő irgalmából csináljon törvényt), egy követ helyez el (szimbolikus üzenete van – Krisztusra utal, aki a szegletkő, a megtartatás köve – az ítélet az, ha őt megvetjük). Szükségünk van jelképekre, emlékeztetőkre, „gyámolító eszközökre” (Kálvin)…
Józsué elbocsátotta a népet. Nem lehet mindig itt maradnunk, vár a munka, a család, stb. De vigyük szívünkben azt, amit Isten előtt megfogadtunk, amiben ő megerősített és megújított. Ámen.
Zsolt 103 (reformáció, kedd)
1 Dávidé. Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét!
2 Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!
3 Ő megbocsátja minden bűnödet, meggyógyítja minden betegségedet,
4 megváltja életedet a sírtól, szeretettel és irgalommal koronáz meg. Zsolt 49,16; 86,13
5 Betölti javaival életedet, megújul ifjúságod, mint a sasé. Ézs 40,31
6 Minden elnyomottal igazságosan és törvényesen bánik az Úr.
7 Megismertette útjait Mózessel, cselekedeteit Izráel fiaival.
8 Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy. Zsolt 86,15
9 Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké. Ézs 57,16; Jer 3,12; JSir 3,22
10 Nem vétkeink szerint bánik velünk, nem bűneink szerint fizet nekünk.
11 Mert amilyen magasan van az ég a föld fölött, olyan nagy a szeretete az istenfélők iránt.
12 Amilyen messze van napkelet napnyugattól, olyan messzire veti el vétkeinket.
13 Amilyen irgalmas az apa fiaihoz, olyan irgalmas az Úr az istenfélőkhöz. Mal 3,17; Lk 15,11-24
14 Hiszen tudja, hogyan formált, emlékszik rá, hogy porból lettünk. 1Móz 2,7; 3,19
15 Az ember napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mező virága.
16 Ha végigsöpör rajta a szél, vége van, még a helyét sem lehet felismerni.
17 De az Úr szeretete mindörökké az istenfélőkkel van, és igazsága még az unokáikkal is; Lk 1,50
18 azokkal, akik megtartják szövetségét, és arra törekszenek, hogy teljesítsék rendelkezéseit.
19 Az Úr a mennyben állította fel trónját, királyi hatalmával mindenen uralkodik.
20 Áldjátok az Urat, angyalai, ti, hatalmas erejűek, akik teljesítitek parancsát, és hallgattok parancsszavára! Ézs 6,2-3; Dán 7,10
21 Áldjátok az Urat, ti, seregei, szolgái, akaratának végrehajtói!
22 Áldjátok az Urat, ti, teremtményei, mindenütt, ahol uralkodik! Áldjad, lelkem, az Urat!
Egy Istent dicsőítő zsoltárt hallottunk, ami azzal kezdődik, hogy „Áldjad, lelkem, az Urat!”, és azzal is fejeződik be. Ez az Isten magasztalását sürgető biztatás foglalja keretbe ezt az imádságot, amely aztán felsorolja az indokokat, amiért Isten méltó arra, hogy dicsőítsük őt. Eszünkbe jut a reformátori mottó: Soli Deo gloria.
Isten magasztalása belülről kell fakadjon, a megújult életből. Ahogy egy rügyező fa a Nap életet sarjasztó erejét hirdeti - a világ legtermészetesebb módján. Nem kell rákényszeríteni. Előtör belőle.
Mi tudatosan is erre kell törekedjünk. Meggondolva, hogy Isten mennyi jót tett velünk. Gondoljunk csupán a reformáció jelszavaira: Isten Igéjének, a kegyelemnek, a hitnek, a megváltásnak az ajándékaira. Mindezt Krisztusban, akit értünk, a mi javunkra adott Isten.
Az első Isten tettei között a bűnbocsánat… A 95 tétel első mondatában fogalmazta meg Luther Márton: Isten azt akarja, hogy egész életünk bűnbánat legyen… Nem azért, hogy egész életünkben bánkódjunk és szomorkodjunk, hanem hogy egész életünket beragyogja Isten bocsánata. Hogy megtisztuljon, felfrissüljön a lelkünk, akár a növények az esőben.
Másodszor: ő meggyógyít… Isten hatalmáról és szeretetéről vall ez a mondat. Hisszük, hogy minden betegségünkön, megpróbáltatásunkon gyógyító szándékkal vezet át. Minden gyógyulásunkra, üdvösségünkre szolgál.
Harmadszor: megváltja életedet a sírtól… A megváltás újszövetségi szó, ami a maga teljességében Krisztusra nézve értelmezhető. Ha egy ezer éves kéziratban rábukkannának a kutatók az „fényelektromos hatás” szóra, akkor hitetlenkedve olvasnák… Pedig a fény akkor is ugyanúgy „viselkedett”, mint ma, csak az emberek még nem ismerték pontosan ezt a jelenséget. A zsoltáros itt elsősorban földi szabadulásra utal, veszélyes helyzettől való megmenekülésre, de újszövetségi füllel belehalljuk azt is, hogy Isten Krisztusban a bűntől és kárhozattól is megváltott. Nemcsak bizonyos veszélyeket élünk túl, hanem a halált is...
Negyedszer azt hallottuk, Isten övéi iránt megnyilvánuló nagyságos cselekedeteinek a summázásaként: szeretettel és irgalommal koronáz meg. Ez életünk igazi értéke, bizodalma.
Ötödször: betölt áldásaival, megújul az életed, mint a sasé. Ha aktualizálunk, azt is mondhatjuk: a reformáció nem a megújulás vágyával, hanem Istennek megújulást hozó áldásaival kezdődött. Azok újra történő felismerésével, elfogadásával. Ha odafordulok Isten Igéjéhez, ha Krisztust életem Urának ismerem el, ha engedem, hogy Isten kegyelme munkálkodjon bennem, akkor mindez egyéni életemben is elhozza reformációt. A hasonlat a sassal onnan származik, hogy régebb azt tartották, hogy ez a nemes ragadozó madár, ha megöregszik, saját csőrével kitépi karmait, tollait, és újakat növeszt. És friss erővel kel újra szárnyra. Erről az újat kezdésről, újjáéledésről sokat beszél a Szentírás. Megújul minden nap Isten irgalma. A belső emberünk napról napra újul… Csodálatos lelki folyamat ez!
A következőkben a kegyelmes Istenről tesz bizonyságot a zsoltáros, ahogy megismerhetjük őt munkájában, övéihez való viszonyában. Megállapítja: igazságosan cselekszik. Felidézi, ahogy Mózes által vezette népét. És négy kifejezésben foglalja össze Isten „jellemét”: Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy.
Magyarázza is: nem perel, nem haragszik örökre, nem vétkeink szerint cselekszik. Isten kegyelme tehát abban nyilvánul meg, amit nem tesz meg a bűnös ellen, és amit megtesz a bűnösért. Szép, a természetből és a szülő-gyermek kapcsolatból vett hasonlatokkal érzékelteti az ige Isten szeretetének és irgalmának nagyságát.
Mert tudja, hogyan formált. Személyes kapcsolatban áll velünk. Nemcsak ő keze alkotása vagyunk, hanem a szívébe is fogadott. Ő a mi alkotónk. Azt is tudja, hogy mulandók és gyarlók vagyunk…
Van itt egy kis kitérő, ahol a zsoltáros költői képekkel érzékelteti végességünket. Ismerjük: mint a fű, mint a mező virága. (Azonban nemcsak pesszimista zöngéje van ennek a hasonlatnak. A fű, a virág – bár, amint ezt így ősszel látjuk is – elszárad, lehull, de aztán minden tavasszal megújul. Ha jön a kikelet, nem siratjuk már a tavalyi füvet, lombot, virágokat, mert gyönyörködünk az újban.) Isten új életet ad nekünk.
Mert az ő szeretete mindörökké az istenfélőkkel van. Nemcsak örök (még az unokáinkra is, azaz nemzedékről nemzedékre kihat), hanem örökre megtart. Azokat, akik megtartják szövetségét. Az Ószövetségben központi téma a szövetség. Isten kegyelmi ígérete, és a kiválasztott ember hitből jövő, engedelmes válasza. Közös megállapodás, lelki szerződés… Krisztusban nyeri el az értelmét. Vajon elkötelezzük-e magunkat az értünk egyszülött Fia odaáldozásáig kiálló Isten mellett? Komolyan vesszük-e az ő kegyelmét, mert ő halálosan komolyan vette a mi nyomorúságunkat?
Az utolsó rész Isten mennyei dicsőségéről szól. Királyi hatalmával mindenen uralkodik. Annál jobban csodálkozunk azon, hogy lehajolt hozzánk. Angyalok, az ő seregei, ti, hatalmasok, áldjátok őt! Az egész teremtett világ. És végül, zárásként, ami a kegyelem, az új élet nyitánya: én is, hozzájuk csatlakozva, áldjam az Urat. Ámen.
Ez 16, 59-63 (reformáció, szerda)
59 Ezt mondja az én Uram, az Úr: Úgy bánok majd veled, ahogy viselkedtél, mert semmibe vetted az esküt, és megszegted a szövetséget.
60 De én visszaemlékezem szövetségemre, amelyet ifjúkorodban kötöttem veled, és örök szövetségre lépek veled. 3Móz 26,45; Jer 31,31-34; Ez 37,26-28
61 Akkor visszagondolsz majd a tetteidre, és szégyenkezni fogsz. Magadhoz fogadod nővéreidet és húgaidat, én pedig leányaiddá teszem őket, bár ők nem tartoznak a veled kötött szövetséghez.
62 Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr.
63 Gondolj erre, szégyenkezz, és gyalázatod miatt ne nyisd ki többé a szádat, ha majd megbocsátom mindazt, amit elkövettél – így szól az én Uram, az Úr. Ez 36,31-32
Isten igéje először ránk ijeszt. Nem a megfélemlítés szándékával. Csak szembesít magunkkal, helyzetünkkel - a tisztánlátás, a helyes mérlegelés érdekében. Az örömhír mindenekelőtt az igazságos, jogos ítéletet közli velünk, hogy annál jobban és reálisabban átérezzük a kegyelem nagyságát, ami felment minket az alól. Isten igéje először rólunk beszél, mert nem ismerjük eléggé önmagunkat. Az emberek általában jónak tartják magukat, illetve rossz cselekedeteikre mindig találnak magyarázatot, felmentést. A bűnös általában nem hibáiról, tévedéseiről, véghezvitt gonoszságairól beszél, hanem a körülményekről, másokról.
Igen, egymást hibáztatjuk, egymással versengünk, egymással hadakozunk. Pedig Jézus parancsa egyértelmű: amit akarok, hogy mások tegyenek veletek… Gondoljuk végig: ami rosszat elkövetnek egymás ellen az emberek szűkebb körben vagy világszinten, családi perpatvarokban vagy véres háborúkban, annak mindig más az oka… Magunktól képtelenek vagyunk felmérni saját felelősségünket. Ismerjük a vonat-élményt: ha egy állomáson egy mellettünk álló szerelvényt nézünk, nem tudjuk eldönteni, hogy mi indultunk-e el, vagy a másik. Csak akkor, ha van egy semleges viszonyítási pont. Csak akkor látunk helyesen, ha szem előtt tartjuk a felső igazságot.
Amit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek… Vajon, készek vagyunk-e őszinte önvizsgálatot tartani e krisztusi törvény alapján? Igénkben azonban nem emberekről és a velük szemben tanúsított magatartásunkról van szó, hanem Istenről magáról, és arról, ahogy vele viselkedtünk… Úgy bánok majd veled, ahogy viselkedtél. Vajon mi vár reánk? És mielőtt netán önigazultan sorolni kezdenénk Isten előtt jócselekedeteinket (mert erre is képesek vagyunk), szól az Ige: semmibe vetted az esküt, megszegted a szövetséget. Lesújtó mennyei kiértékelés, jelentés ez rólunk.
Amit Isten ellen művelünk el, az valójában önmagunk elleni tett is. Az Istennel való kapcsolatunk – teremtettségünk, megváltásunk okán - adva van, létezésünkhöz tartozik, csak tagadással léphetünk ki belőle. Az egyházzal szakítani lehet, de Istennek csak árulás és esküszegés által fordíthatunk hátat… Megszegted az esküt. Nemcsak Isten kegyelmét, hanem saját rendeltetésedet is megtagadtad. Az Isten ellen lázadó ember saját igazi küldetését adja fel. Aki fellázad az igazság ellen, az nem az igazságot, önmagát keveri hazugságba.
De én visszaemlékezem szövetségemre – folytatódik az ige. De én mégsem úgy teszek, ahogy te. Megrontottad a szövetséget, megváltoztattad azt. Én is meg fogom változtatni, de nem rovásodra, hanem a te javadra. A szövetségből fakadóan hűtlenségedet jogom és kötelességem lenne megbüntetni. De nem ezt teszem. Hanem visszaemlékezem szövetségemre, amelyet ifjúkorodban kötöttem veled, és örök szövetségre lépek veled. Visszaemlékezem őszinte szívű vágyakozásodra, ragaszkodásodra, és mindenek fölött irántad való szeretetemre, amit semmi nem tud megszüntetni. Az sem, hogy elfordultál tőlem. Örök szövetségre lépek… Ennek alapja a kegyelem. Tudjuk, Isten Krisztus által kötötte meg velünk. Solus Christus. Ha kegyelemről, bocsánatról beszélünk, akkor egyedül csak miatta, érette. Az ő érdeméért.
Ebben a megújított szövetségben visszaemlékezel tetteidre… Az ige megint a múlt fele irányítja figyelmünket… Le kell számolnunk azzal. Rendeznünk kell viselt dolgainkat Istennel és embertársainkkal. Nem lehet azokat a szőnyeg alá söpörni. Ha este dührohamomban félig agyonvertem a szomszédomat, akkor másnap nem játszhatom meg, hogy semmi sem történt. Nem ugorhatom át ezt az incidenst. Tisztáznom kell. Nekem, a vétkeseknek van szükségem erre. Aki sunyin elhallgatja bűneit, azt azok belülről megnyomorítják, deformálják („míg elhallgattam bűneimet…”). Reformáció: lelki nagymosás. Szennyeseink felvállalása. Szégyenkezés is. Sírás, hogy aztán örömünk zavartalan, tiszta legyen. A sötét titkokat csak sötétségben lehet őrizgetni.
Ha Isten megbocsát, szívébe fogad, új szövetséget köt veled, akkor te is megnyitod a szíved mások előtt. (Húgod és nővéred: az előző versekből kiderül, hogy Samáriáról és Sodomáról van szó. Nem jó hírű helyek. De Isten kegyelme kiterjed ezekre is.) A kegyelemben részesült ember a kegyelem képviselője, továbbadója lesz. Isten áldásának eszköze. Csak aki kapott, az tud adni. Ha nem tudunk megbocsátani, akkor nem fogadtuk el Isten bocsánatát!
Ha majd megbocsátom mindazt, amit elkövettél (ez az Isten válasza… „bosszúja”), akkor majd többé nem lesz miért kinyitnod a szádat. Nem kell magyarázkodnod, nem kell mást vádolnod (sok hiábavaló, gyümölcstelen pótcselekvéstől megszabadulsz), csak áldanod kell Istent bocsánatáért, békességéért, mindazért a jóért, amiben részeltetett. Ámen.
Lk 15, 20-24 (reformáció, csütörtök)
És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt.
21 A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek.
22 Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára!
23 Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk,
24 mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek.
A reformáció nemcsak történelmi esemény, hanem belső történés. Az Istenhez vezető út a szívünkből indul. A példázatbeli családban mind a kisebbik, az apa jóságát semmibe vevő, tékozló sorsot választó, mind a nagyobbik, látszólag az apa szolgálatában maradó, önigazult fiúnak megtérésre, reformációra van szüksége. Az apával való kapcsolata újraértelmezésére, az ő jóságának, nagylelkűségének az újraértékelésére. A fordulatot az apa szeretete, Isten kegyelme teszi lehetővé.
A reformáció, lelki megújulás nemcsak magunkba szállás, nemcsak bűnbánat (az is), hanem elindulás Isten kegyelmének vonzásának engedelmeskedve. A tékozló fiú által hazafele lerótt út ugyanaz, mint amit már végigjárt, amikor hátat fordított otthonának. Akkor távolodott, most közeledik. Most más az irány. „Mögöttem a világ, előttem a kereszt”.
Útra kelve el is ment apjához. A reformáció Istennel való megromlott kapcsolatunk rendezése. Illetve annak felismerése, hogy ezt a kapcsolatot Isten már rendezte Krisztusban. Isten szíve készen áll fogadásunkra. Hátunk mögött kell hagynunk mindent, külső és belső akadályokat, hogy eljussunk mennyei Atyánkhoz. Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csak általam. Krisztusban újíttatik meg, áll helyre az Istennel való közösségünk, szövetségünk…
A tékozló fiút kész tények fogadják: a bocsánat, a befogadás kész ténye. Még távol volt, amikor apja meglátta őt. A kegyelem megelőzi minden Isten utáni vágyakozásunkat. Kérdezhetjük: hogyhogy az idős apa veszi észre először a hazafele tartó fiút? Úgy, hogy a szeretet lát a legtisztábban, a szeretet észreveszi a legtávolabbról érkezőket is. Megszánta… Magunk előtt látjuk az elérzékenyedő apát. A szánakozás, a meghatódás a gyengeség jele. Az örökkévaló, hatalmas Isten szíve megindul rajtunk.
Sőt, az apa elébe fut… Szinte illetlen tettre ragadtatja magát… Valami szent nyugtalanság hajtja… Isten elénk siet. Akik keresnek, megtalálnak. Kis segítségért könyörgünk, Isten minden javát közli velünk… Az apa valósággal nem tud uralkodni érzésein, túlcsordul gyöngédsége, szeretete, öröme. A gazdag, nagy tekintélyű apa szenvedélyesen öleli magához koszos rongyokban, cafrangokban érkező fiát… Megcsókolja őt. Az apai csók a megbocsátás, a teljes visszafogadás jele. A keresztség Isten csókja rajtunk. A fiú szóhoz sem jut: nem mondókájáért nyer bocsánatot. Hanem azért, mert hazajött, mert ott van (Isten kegyelme téged akar.) És mindenekelőtt azért, mert atyja végig szerette őt…
Mégis fontos, hogy elhangozzék a bűnbánó mondat. Nem lehet elhallgatni azt, ami történt. Az előre felkínált bocsánat akkor lesz teljesen a miénk, ha őszinte bűnbánattal fogadjuk. Nem a bűnbánatunk váltja kis a bocsánatot, hanem a bocsánat kell bűnbánatra indítson. Atyám, hogy lehetsz ilyen jó ilyen bűnös gyermekedhez?! Megérintette-e szívünket Isten bocsánata? Ha nem, akkor még nem vallottuk meg neki vétkeinket. A takargatott bűn minket terhel, minket nyomorít meg (hallottuk a tegnap). Vétkeztem az ég ellen és te ellened. Bűnünk hármas irányú: Isten, embertárs és önmagunk ellen.
Nem vagyok méltó… Ez 100%-ban igaz kijelentés. Ez ua. méltóságunk visszaszerzésének kiindulópontja. Krisztus azoknak ajándékozza az ő érdemét, akik érdemtelenek, az ő igazságát, akik igaztalanok, méltóságát, akik méltatlanok.
A következőkben arról értesülünk, hogy miként állítja helyre az apa a fiú elvesztegetett, eltékozolt jogait, státuszát. Új kezdet ez, új szövetség apa és fia között.
Először felöltöztetik… Az akkori társadalomban ez különösen fontos volt. Az öltözet a hovatartozást, a társadalmi rangot is kifejezte. Az igazság ruháiba öltöztetsz engem. Gyűrűt húznak az ujjára. A gyűrű a hatalmat, a döntésképességet, a hitelességet jelképezi. Dicsőséggel koronázol meg. Isten kegyelme az, hogy nemcsak megkönyörül nekünk, nyomorult bűnösöknek, hanem gyermekeivé fogad, elképzelhetetlen kiváltságokkal ruház fel.
És végül: a legszebb az a túlcsorduló öröm, amivel az apa fiát fogadja, amiben mindenkit részeltetni akar. Olyan nagy az öröme, hogy meg kell osztania másokkal. Nagyszabású ünnepi lakoma elkészítéséről intézkedik. Levágatja a legkülönlegesebb alkalomra tartogatott hízott tulkot. Istennek az a legnagyobb öröme, ha hozzá térünk. Isten legnagyobb öröme, ha megválthat. Szíven üt ez a felismerés.
Értitek, mit tesz Isten? Mi a halált választjuk, ő feltámaszt, mi eltévelyedünk, ő megtalál Krisztusban. Áldott legyen az ő neve! Ámen.
Kol 3, 5-11 (péntek)
5 Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi: a paráznaságot, a tisztátalanságot, a szenvedélyt, a gonosz kívánságot és a kapzsiságot, ami bálványimádás, Gal 5,24; Ef 4,22-24
6 mert ezek miatt haragszik Isten.
7 Ti is ezeket tettétek egykor, amikor ezekben éltetek;
8 most azonban vessétek el magatoktól mindezt: a haragot, az indulatot, a gonoszságot, az istenkáromlást és szátokból a gyalázatos beszédet.
9 Ne hazudjatok egymásnak, mert levetkőztétek a régi embert cselekedeteivel együtt,
10 és felöltöztétek az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul, hogy egyre jobban megismerje őt.
11 Itt már nincs többé görög és zsidó, körülmetéltség és körülmetéletlenség, barbár és szkíta, szolga és szabad, hanem minden és mindenekben Krisztus.
A megújulás – amit végső soron Isten kegyelme visz véghez – a mi részünkről is áldozatot követel. A tékozló fiúnak végig kellett járnia a hazavezető utat. Nem volt elég a bánkódás, az önsajnálat. A legnagyobb akadály bennünk van. Isten kegyelme mérhetetlen távolságot győzött le, mi sokszor a ránk tartozó egyetlen lépést is vonakodunk megtenni.
Az apostol erről az önmagunkkal való kemény harcról ír… Öljétek meg tagjaitokban! Nem hangzik túlságosan finoman. Bűneinkkel sokszor kesztyűs kézzel bánunk, pedig azokkal nem szabad megalkudni. Hamar felmentjük magunkat… Pedig ha nem szállunk szembe határozottan magunkkal, ó-emberünk nem fog habozni abban, hogy tönkre tegyen minket. Azt kell tehát legyőznünk, ami visszahúz, ami távol tart, ami elvakít, ami lekorlátoz. Sorolja is az apostol: paráznaság, szenvedély. Kívülről érkező kísértések ezek. Ha ajtót nyitunk nekik, akkor „a szentek szentjét elfoglalják orvul”… Átveszik az uralmat, leigáznak, miközben azt sugallják: ez a mi „önmegvalósításunk”…
Kapzsiság, ami bálványimádás. Ha az anyagiak lesznek a legfontosabbak, ha körmünk szakadtáig azokhoz ragaszkodunk… Ha nem vagyunk hajlandók adni abból, amink van. (Történet: egy király a szolgájának – aki állandóan panaszkodott, hogy a gazdagok milyen fösvények és szívtelenek – egy jókora birtokot adományozott. Kíváncsi volt, hogyan viselkedik új státuszában. Szegény embernek öltözve meglátogatta, és a király nevében kért tőle egy darab kenyeret éhező gyermekeinek. Durva szitokszavakat kapott, és örült, hogy verés nélkül megúszta…) A sokból, amit Isten ad nekünk, keveset sem vagyunk hajlandók visszaszolgáltatni, visszaszolgálni neki.
Nos, ezek miatt haragszik Isten. Mégis: érettünk, nem ellenünk. Nem sajnálja tőlünk a világ kínálatát, hanem minket sajnál. Az engedetlenség, a bűn útján nincs öröm.
Ti is ezekben éltetek… A testi ember nem ismer más alternatívát. Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk… Ez a perspektíva… Most azonban vessétek el. Újabb felsorolást találunk. Harag, indulat, gonoszság. Ezek belülről jelentkező kísértések. Ha ezek uralkodnak rajtunk, akkor Isten Lelke nem tud munkálkodni bennünk. Így csak a szóbeli reformációig jutunk el, elmarad a belső megújulás…
Ha azonban Isten elkezdi az ő munkáját bennünk, akkor emberi kapcsolatainknak is át kell alakulnia… Nincs olyan, hogy megtértem, de semmi nem változott meg az életemben: ugyanúgy irigykedem, haragszom, bántok másokat.
Ne hazudjatok… A hazugság bűn önmagában is, de minden más bűnhöz szokott társulni is. Aki vét a többi törvény ellen, az általában hazudik is… Járulékos kihágás. Vigyázzunk, hogy a hamisság, a gonoszság, az önzés ne árnyékolja be egymással való viszonyunkat! Engedjük, hogy Isten Lelke megtisztítsa érzéseinket.
Levetkőztétek a régi embert… Ezzel a képpel azt akarja érzékeltetni az apostol, hogy megszabadultatok tőle. Összenőtt veletek, egyéniségetek része volt, de most levedlettétek. Szakítottatok múltatokkal. És felöltöztétek az új embert. Magatokra vettétek, elsajátítottátok annak vonásait, jellemét, aki újjá tehet, aki példa számotokra. Eggyé váltatok azzal, aki megváltott. (A HK gyakran használja ezt a képet.)
Az óember legyőzése, trónfosztása, az új ember felöltözése, felülkerekedése. Reformátori, ill. bibliai tanítás. Ismerjük-e ezt a harcot? (Két vadász…)
Az új ember (a megreformált ember) Teremtőjének képmására állandóan megújul. Értjük? Nem önmagában új, hanem állandóan megújul. Semper reformanda. Engedi, hogy Isten tisztogassa, erősítse, faragja annak hasonlatosságára, aki képe a láthatatlan Istennek. Krisztus kell kiábrázolódjék rajtunk! Az ő példája, a hozzá való kötődésünk hit által. (Egyik gyereket kérdezték, hogy ki a tanítója. Megnevezte. Mire a replika: nem látszik rajtad.)
Egy folyamat, melynek során egyre jobban megismerjük őt. Egyre jobban elsajátítjuk az ő szeretetét, jóságát. Egyre jobban megérjük, hogy nincs különbség. Óriási szemléletváltás ez. Nem vetélytársai, ellenfelei, hanem támaszai vagyunk egymásnak… Minden nemzet az Úré, olvastuk a napokban. Oroszok, ukránok. Jaj, ha erre valóban rádöbbennénk!
Minden mindenekben Krisztus. Ha ő a minden, ha ő a legfontosabb, akkor a mellékes dolgok is a helyükre kerülnek. Akkor békesség lesz. Adja meg nekünk ezt az Úr! Ámen.
Ef 4, 17-24 (szombat)
17 Mondom tehát, és tanúsítom az Úr nevében, hogy többé nem élhettek úgy, ahogyan a pogányok élnek hiábavaló gondolkodásuk szerint. Róm 1,18-24
18 Az ő elméjükre sötétség borult, és elidegenedtek az Istennek tetsző élettől, mert megmaradtak tudatlanságukban, és megkeményedett a szívük.
19 Mivel erkölcsi érzékük eltompult, bujálkodásra adták magukat, mindenféle tisztátalanságot művelve mohóságukban.
20 Ti azonban nem így tanultátok Krisztust;
21 ha valóban úgy hallottatok róla, és kaptatok felőle tanítást, ahogyan az igaz Jézusban:
22 vessétek le a régi élet szerint való óembert, aki csalárd és gonosz kívánságok miatt megromlott; Kol 3,9
23 újuljatok meg lelketekben és elmétekben,
24 öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett. Kol 3,10
Mi történik az emberrel, ha belső megújuláson megy át, ha szívéig hatóan szembesül Isten igéjével, Krisztus szeretetével? A külső reformációról talán többet tudunk beszélni. Történelmi tényekről, helyszínekről, nevekről, hitvallások keletkezéséről, gyülekezetünk történetéről. De mik a jelei a belső „helyrealakulásnak”? Ui. a reformáció – a legátfogóbb értelemben – állandó lelki megújulást feltételez. Istennek Krisztusban beteljesített, a Szentlélek által ránk áradó kegyelmének személyes aktualizálását (update). Célját – úgymond – bennünk éri el. Ha semmi változás nincs, akkor baj (képmutatás) van, akkor becsapjuk magunkat. Akkor csak megjátsszuk azt, hogy közünk van az igéhez, hithez, kegyelemhez, megváltáshoz, Krisztushoz.
Nem élhettek úgy… Ez a figyelmeztetés szól nekünk, reformátusoknak, akik nevünkben hordjuk a reformáció gondolatát. Ha a világ hitetlen, az igazságtól elvetemült gondolkodását követjük, ha önzés, közömbösség jellemez, ha Isten igéje csak fogalom számunkra, de nem életforma, nem vezérelv, ha munkánkban, családunkban nem látszik, nem, ragyog át Isten kegyelme, akkor még úgy élünk, mint a pogányok… Csak nevünkben vagyunk keresztyének.
Ki kell mondjuk ezt a nagy nemet! Sok mindenre: önhittségünkre, erkölcstelenségünkre, elidegenedésünkre, közömbösségünkre. Együtt, bűnbánattal, Isten színe előtt, igazi lelki megrendültséggel. És ki kell mondjunk egy nagy igent is az Istenhez térés, a Krisztus szerinti élet mellett, valami erős, belső elhatározásból fakadót, amihez Isten kegyelmének segítségét kérjük.
Az apostol az Istentől elforduló gondolkodást hiábavalónak nevezi, mert kis távlatú, csak mulandó értékeket ismerő. Aztán folytatja a pogányos életformát követők jellemzését, és jó nekünk ebben a felsorolásban szembenéznünk magunkkal…
Elméjükre sötétség borult… A sötétségben nem tudjuk reálisan felmérni a helyzetünket, nem tudjuk, hol vagyunk, mi vesz körül, milyen veszélyek leselkednek ránk. A sötétség lelki értelemben ugyanezt jelenti. Isten igéje tud világosságot gyújtani bennünk, elménkben, lelkünkben.
Elidegenedtek az Istennek tetsző élettől… Ó, milyen nagymértékű az elfordulás! Vajon jó az, ha híveink zöme egész évben nem jut el a templomba, a gyülekezet közösségébe, ha idegen eszmék formálják életfelfogásunkat, mások befolyásolják magatartásunkat, ha eltávolodunk egymástól? Ma délelőtt hallottuk: a közösségnek terápiás, gyógyító hatása van. Pál írja: sok mindenről lemondtam, hogy megnyerjem Krisztust. Sokan Krisztusról mondanak le mulandók megnyeréséért.
Megmaradtak a tudatlanságban… Többet tudunk, mint elődeink, de istenismeretünk szegényebb. Több bizalom, hit, reménység volt bennük! Ezért tudtak nehéz időkben is hűségben megmaradni. Szinte irigykedve gondolunk lelki tartásukra, állóképességükre, töretlen hitükre. Odavagyunk ismereteinkkel, miközben ezer lelki nyavalyában sorvadozunk.
Megkeményedett a szívük… A szív elmeszesedése komoly egészségügyi probléma. Lelki értelemben a szív megkeményedése Isten szavának visszautasítása. Hitetlenség. Aki nem hisz Istenben, az minden másban hajlandó hinni.
Ennek következménye az, hogy erkölcsi érzékük eltompult. A kifinomult, kényelemben élő ember sokkal szörnyűségesebb bűnökre képes, mint műveletlen elődei. Bujálkodás, tisztátalanság, nyerészkedés.
Ti nem így tanultátok a Krisztust. A reformáció belső reorientáció, átirányulás Krisztus fele. Érdekes a megfogalmazás: őt magát kell nekünk tanulnunk. Hitünk tárgya (és alanya is) Krisztus.
Ha valóban… Nemcsak tudnunk kell róla, hanem őt magát megismernünk, nemcsak idéznünk tanításait, hanem neki személyesen engedelmeskednünk… Ha nem, akkor hitéletünk csak látszat lesz. Egyházunk ál-reformátusokból fog állni.
Vessétek el a régi embert… Valósággal összenő velünk. Ránk tapad, mint a bőrünk. Hallottuk: le kell vedlenünk… Vajon megtörtént ez? Mit hagytál el, miről mondtál le? Nincs követés lemondás nélkül. El kell hagyni, át kell értékelni. Nem kell sajnálnunk, hiszen megromlott.
Újuljatok meg elmétekben és lelketekben… Hogyan kell ezt csinálni? Isten végzi, mi pedig alárendeljük akaratunkat megújító munkájának… Egész valónkban. A megtérés áthatja teljes létünket, ahogy a régiek mondták: még a zsebünk is megtér.
Öltsétek fel az új embert… Az új ember felöltése megújulás, átalakulás (metamorfózis), újjászületés, amit igénk teremtésnek nevez. „Valóságos igazságban és szentségben teremtetett.” Isten hatalma, kegyelme viszi véghez, ua. akkor nekünk is maximálisan részt kell vennünk abban (mint a gyermeknek a születésben). Annak vonásait nyerjük el, aki megváltott, ahhoz hasonlítunk, aki megújít minket.
Áldott legyen az ő neve! Ámen.