Tit 3, 1-7 (vas.de.)
1 Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat az uralkodóknak és a felsőbbségnek: engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre. Róm 13,1-7; 1Tim 2,2; 1Pt 2,13-14
2 Senkit se szóljanak meg, kerüljék a viszálykodást, legyenek megértők, teljes szelídséget tanúsítva minden ember iránt.
3 Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők.
4 De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete,
5 nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, Jn 3,5; Róm 6,4
6 akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által,
7 hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.
Pál apostol fiatal munkatársát, Tituszt, a Kréta szigetén létrejött gyülekezetek vezetésének, tanításának, gondozásának feladatával bízza meg. Nem könnyű szolgálat. A krétaiak a hit útjának az elején tartanak, sok pogány vonást őriznek még magukban: kemények, zabolátlan természetűek, nehezen kezelhetőek (v.ö. első fejezet 10-16 versek). Ilyen kultúrában élnek. A környezet meghatározó lehet, mégis a Krisztus követése – ha különböző élethelyzetekben különböző módon nyilvánul is meg – ugyanazokhoz az igei alapszabályokhoz igazodik. Nincs külön evangélium egyik vagy másik személy, csoport számára, de az más és más hangon szólalhat meg. Nem egyformák az ige hallgatói.
Mindjárt az elején kérdések ébrednek bennünk: Emlékeztesd őket arra, hogy rendeljék alá magukat az uralkodóknak… Hogy van ez? Most, amikor újabb rémuralmak születnek világunkban, amelyek a megfélemlítés, az erőszak, a kíméletlen megtorlás módszereit alkalmazzák… Az alattvalónak mindenben alá kell vetnie magát? (Friss hír: Herszonban a megszállók agyonlőttek egy fiatal, tkp. orosz kultúrájú karmestert, mert nem akart részt venni egy olyan rendezvényen, amelyik azt hivatott demonstrálni, hogy az elcsatolt területeken mennyire békés és igazságos az átrendeződés. Vajon engedelmeskednie kellett volna?)
Az apostol tanácsát illetően útba igazít a mondat folytatása: legyenek készek minden jó cselekedetre. A kettőnek összhangban kell lennie: a felsőbbség szándékának és a gyülekezet építő, Krisztus szeretetét képviselő munkájának. Olyan hatalomról van tehát szó, amelyik a nép, a közösség javát szolgálja, vagy legalábbis nem akadályozza azt (persze, tudjuk, mindenik ezt állítja magáról – de a gyümölcseikről lehet megismerni őket, az általuk képviselt valós értékrendet, lelkületet)… Olyan vezetésről beszél az apostol, amelyik Isten igazságát igyekszik szem előtt tartani. Ebben az esetben tehát a helyes viszonyulás nem az esztelen lázadozás, nem a provokatív engedetlenség, hanem a békés, csendes, törvénytisztelő életfolytatás. Felmerülhet a kérdés, hogy milyen magatartást kell tanúsítani az istentelen és embertelen hatalommal szemben. Úgy gondolom, ilyen helyzetben egy másik szabály lép érvénybe (ApCsel 5,29): „Istennek kell inkább engedelmeskedni, hogy nem embereknek”.
A továbbiakban erkölcsi, közösségi tanácsokat fogalmaz meg az apostol. Szinte szájbarágósnak érezzük, olyan alapvető, elemi dolgok ezek, amiket mindenki ismer… és amikkel mégis mindegyre meggyűlik a bajunk.
Nem szóljátok meg egymást… 2000 év óta nem tanultuk meg. Megdöbbentő, hogy mennyire jellemző az, hogy rossz szemmel nézünk egymásra (tényleg a látásunkkal van gond). Mindenkiről eszünkbe jut valami negatívum. Ez még a kisebbik baj, de rosszallásunknak gyakran hangot is adunk. Szívesen teszünk megjegyzéseket. Mert addig nem kell magunkról beszélni. Az erős kritikai érzékünkhöz gyenge önkritika társul. Szálka és gerenda. (Tanító történet: egyik ember éveken keresztül veszekedett a szomszédjával egy, a közös kerítés mellett növő fa miatt. A szomszéd – a békesség érdekében - többször kivágta, de az mindig újra nőtt. Emberünk szándékossággal vádolta meg, hogy ti. az ő bosszantására titokban újraülteti, stb. Szakértőt hívtak: kiderült, hogy a fa gyökere a vádaskodó területén van… Megszóljuk egymást, és bajok gyökeres bennünk van. Mi vagyunk a gyökerek.)
Kerüljétek a viszálykodást… Ok mindig adódik a vitára, de bölcsen kerülni is lehet azt. Sokszor alaptalanul, hamis igazságérzetünk által vezérelve háborodunk fel. Hogy képzeli ez vagy az? És a tegnap én is éppen úgy képzeltem. Másként mérünk magunknak, és másként másoknak. Ugyanabban a kérdésben két álláspontot képviselünk: az egyiket akkor, ha rólunk, a másikat akkor, ha felebarátunkról van szó. Sokszor ez a civakodás oka. Vagy indulatos természetünk. Kis ügyből nagyot kreálunk. Vagy félreértjük egymást, mert csak a magunk szempontjait látjuk, aztán ezek a konfliktusok elmérgesednek. Hiányzik a bölcsesség, a belátás. Nem meghunyászkodásra tanít az ige, hanem a fölösleges, értelmetlen viták mellőzésére.
Aztán magasabbra tolódik a léc: legyetek megértők (ti, akik megtapasztalták, hogy Isten megértett titeket bűneitekben, és megbocsátott nektek). A megértés a nagylelkű ember tulajdonsága. Aki messzebbre és mélyebbre lát. A kicsinyes ember nem megértő, csak saját, szűk szempontjait ismeri. (Történet az orvossal, akinek meghalt a gyermeke…)
És tanúsítsatok szelídséget… Ez a legnehezebb. A szelídség gyakorlását mai világunk vesztes magatartásként értékeli. A bibliai intés helyét a „légy kemény és rámenős” tanács vette át. Pedig az igazi szelídségben hatalmas erő van. (A harcos, keresztyénüldöző Saulra bizonyára hatással volt a vértanú István szelídsége, akinek – így olvassuk - olyan volt az arca, mint egy angyalé). A szelídség megéléséhez lelki nagyság szükségeltetik. Valami mély belső békesség, ami a Krisztussal való kapcsolatból táplálkozik. Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok… Krisztus mellett lehet azt tanulni, tanulgatni…
Érdekes fordulat következik. Az apostol – épp a megértésre hivatkozva - azt írja Titusznak: valamikor mi is… (A gyülekezetről többes szám harmadik személyben beszél: tanulják meg, emlékeztesd őket. Most pedig itt van ez a „mi”.) Aki emlékezik múltjára - és jelenére -, az elnézőbb tud lenni. Jaj, milyen hamar váltani tudunk, milyen hamar töröljük a memóriánkból, hogy kik voltunk, honnan indultunk! Szeretjük átkozmetikázni a múltunkat. Pál őszintén vállalja. Ez teszi hitelessé őt. Pedig a felsorolás nem hízelgő: esztelenek, engedetlenek, stb.. Ebből mi mit vennénk magunkra? Ki gondolja őszintén úgy, hogy esztelenül cselekedett, hogy engedetlen, tévelygő volt, gonoszságban és irigységben élt? Hányan állnának fel? Persze, nem feltétlenül mások előtt kell nekünk beismernünk, de Isten előtt mindenképpen meg kell vallanunk. És mások előtt sem szabad letagadnunk. Igen, ilyenek voltunk (és vagyunk sokszor).
De! Itt áll egy nagy „de”. Valami új kezdődött, nem azzal, hogy mi ezt vagy azt tettük, vittük véghez, hanem mert megjelent (számunkra is) üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete. Minden jó dolognak, változásnak bennünk Isten a kezdeményezője. Az üdvözítő jelző Isten elhatározására utal: ő ezzel jön hozzánk, ezt akarja velünk. Nem kevesebbet. Nem sajnálja a legnagyobbat adni. Mi, ha segítünk valakin, nagyon óvatosak vagyunk: rögtön attól tartunk, hogy embertársunk elbízza magát, visszaél nagy jóságunkkal. Isten egyből az üdvösségre méltat. Ez az ő nagy kegyelme...
Jósága és emberszeretete… Ez képes igazából átformálni minket: ez az isteni jóság, emberszeretet. Nagyon hangsúlyos az igében: ezt nem mi érdemeljük ki. Nem a mi jó cselekedeteinkért adatik. Nincs bennünk semmi méltó. (Egy asszonytestvér mondta: én hiszem azt a tanítást, hogy Isten eleve elrendelt az üdvösségre, mielőtt megszülettem, mert utána semmi jót nem talált már bennem.) A jóság, a szeretet oka önmagában van. Az igazi jóság ott kezdődik, amikor a másik egyáltalán nem érdemli meg.
Vajon minket megérint-e, elgondolkoztat-e minket ez az isteni irgalom, hozzánk hajlás? Érzékeny-e a lelkünk erre? Hány ember nem törődik vele, tudomást sem vesz, vagy akar venni róla! Pedig ebből élünk. Milyen szomorú, ha nem teremjük meg a hála gyümölcseit (vagy éppen a hálátlanság keserű gyümölcseit teremjük).
Ő üdvözített… egy bevégezett cselekvésre történik itt utalás. Igen, Krisztus mindent elvégzett ennek érdekében. Minden feltétel készen áll. Ezt tette Isten… Engedelmességünk, hálánk ennek már csak a következménye lehet. Gondoljunk arra: ha egy rabszolgát felszabadítanak, és kap egy szép birtokot – nos, innen kezdődik az ő önálló élete, ettől kezdve úgy él, ahogyan ő maga dönt, tkp. amilyen ő maga. Hogyan élünk a szabadságunkkal? Súlyos kérdés. (Tegnap hallottuk: könnyebb megszabadulni, mint szabadságban élni.) Isten bocsánattal, békességgel, üdvösséggel ajándékozott meg Krisztusban. Mit kezdünk ezzel? Felnövünk-e az ajándékozó nagylelkűségéhez, vagy hátat fordítunk neki, azt mondjuk, hogy ne szóljon bele az életünkbe, ne mondja meg, hogy mit kell tennünk, hogyan kell egymáshoz viszonyulnunk?
A növekedés útja az, amire az ige így mutat rá: újjászülő, megszentelő, megújító munkája által… Amikor az apostol fürdőről beszél, a keresztségre utal, ami az Isten kegyelmi szövetségéről szól. Szabadságunkat igazán az ő közösségében tudjuk megélni. (Ha egy halat kiszabadítanak a hálóból, nem azt jelenti, hogy már olyan szabad, hogy a szárazon is élhet.) Krisztus közösségében maradni, az ő bűnt eltörlő, megújító áldozatában részesülni.
Ez gazdagon kitöltetett ránk… Sok probléma van a világon: infláció, drágulás, áruhiány. A kegyelem nem drágul, nem lesz soha hiánycikk. Csak legyen nyitott a lelkünk!
Az utolsó mondat mindent összefoglal: hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek. Isten kegyelméből van igazságunk, és élhetjük meg azt mindennapjainkban, Isten kegyelméből kapunk áldásokat, és oszthatjuk meg azokat másokkal, Isten kegyelméből van reménységünk, és tarthatunk ki abban, másokat is biztatva, és Isten kegyelméből van üdvösségünk… és élhetünk annak boldog várásában, bizonyosságában. Ámen.
Urunk, Istenünk, áldjuk és magasztaljuk szent nevedet ezen a szép őszi vasárnapon azért, hogy összegyűlhettünk a te gyülekezeted közösségében, hogy együtt hallgathattuk szent igédet. Hálát adunk, hogy újból megvallhatjuk előtted hittel azt, hogy a te megváltott gyermekeid vagyunk, akiket Krisztusban az üdvösségre hívtál el. Megköszönjük neked gondviselő jóságodat, a mindennapokra kirendelt testi- és lelki javakat, és azt, hogy nehézségekben is te voltál a mi erőnk, szomorúságunkban is vigasztalásunk.
Hallottuk igédből, hogy természetünkből fakadóan hitetlenek és egymásra haragvók vagyunk, te tudsz megváltoztatni minket. Téged kérünk, hogy formálj minket Krisztus arcára és indulatára, add Lelked bölcsességét, hogy kerüljük a viszálykodást, egymás megszólását, bántását, hanem legyünk megértőek, szelídek, mint akik megismertük a te kegyelmedet, amellyel az üdvösségre hívtál el minket. Köszönjük, hogy te gazdagon adod lelki ajándékaidat, és mindenen át megőrzöl a megváltás reménységében.
Könyörülj gyülekezetünkön, adj nekünk hozzád térést, lelki megújulás, a nehézségekben is bizodalmat! Légy irgalmas betegeinkhez, megtartó jóságodban hordozzad őket! Elődbe hozzuk a gyászolókat, és most különösen azon testvéreinket, akik nemrég veszítették el hozzátartozójukat, és most itt a gyülekezet közösségében emlékeznek rá kegyelettel, megszomorodva, mégis Krisztusra néző hittel. Vigasztald őket Krisztusban az üdvösség reménységével! Imádkozunk gyülekezetünk minden tagjáért, külön az idősebb egyháztagokért, légy támaszuk, erősségük. Könyörülj háborúskodó világunkon, üldözötteken, sebesülteken, elhurcoltakon, börtönbe vetetteken, gyászolókon, hozd el a békesség, a gyógyulás napjait! Hallgass meg Krisztusért! Ámen.
