Jel 6, 9-11 (vas.de., vázlat)
9 És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak.
10 És hatalmas hangon kiáltották: Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?
11 Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.
A Jelenések 5. fejezete, amelyiknek az első tíz versét vettük az igefelolvasásban (lekcióban), a János látomásán keresztül újból a mennyei világba nyújt betekintést számunkra, és egy döbbenetes mozzanattal kezdődik: a trónon ülő jobb kezében ott van egy lepecsételt könyv, amikor pedig elhangzik a kérdés, hogy kicsoda méltó annak megnyitására, akkor senki sem találtatik annak sem égen, sem földön.
Úgy tűnik, hogy senki sem alkalmas, jogosult arra, hogy Isten végső tervét, annak végbemenetelét kijelentse a világnak, arra, hogy nyilvánosságra hozza a végidők küszöbön álló eseményeit, amikoris a gonoszok elnyerik büntetésüket, a megváltottak pedig örök jutalmukat. János keserves sírásra fakad. Értjük a párhuzamot. Az Ószövetségben Isten „sok rendben” szólt a Messiás eljöveteléről, benne a szabadulás elérkezéséről, de hosszú századokon át emberi oldalról nézve úgy látszott, hogy nincs, akiben testet öltsön, megvalósuljon a kijelentett ige. Az Újszövetség világosan tanít az üdvösségről, és a keresztyénség történelme során sokszor úgy érezték a Krisztus követői, hogy késik az ígéret beteljesedése (v.ö. Péter levele). Sokszor fellángoltak a türelmetlen váradalmak: vajon mikor jön el a megváltás ideje. Vajon Isten elfeledkezett erről a világról, benne az ő választottjairól?
És akkor egyik vén szájából elhangzik a vigasztaló üzenet: győzött a Júda törzséből való oroszlán… Amikor Jákób megáldja fiait, Júdát fiatal oroszlánnak nevezi. Tudjuk, hogy a babiloni hódítások és fogságra vitel után csak a Júda és Benjámin törzséhez tartozók közül tért haza maradék. Dávid király is Júda leszármazottja volt, és emberi vonalon az ő családjából származott Jézus Krisztus, akiről azt tanítja az Ige: Őbenne lett és lesz igazzá és ámenné Isten minden ígérete (2 Kor 1,20). Az ő bűn, halál és kárhozat feletti győzelme a garancia arra, hogy Isten terve megvalósul. Figyelmeztetést is kihallunk ebből: nem kell nekünk más megváltókat várnunk, hamis reménységgel másokhoz odafordulnunk. Nem híres vezetők, vagy akár tudósok fogják végső problémáinkat megoldani.
Nagyon érdekes: a fent említett kijelentés az Isten Bárányában teljesedik be. Júda oroszlánja az Isten Báránya, aki hatalmát nem pusztító hódításokban, hanem szeretetében és jóságában mutatja meg, aki úgy jelenik meg az igében előttünk, mint akit megöltek. Egyértelmű itt az utalás a szelíd és alázatos szívű Megváltóra, aki önmagát áldozta. Egyedül benne van reménységünk, üdvösségünk, egyedül ő méltó…
Amikor elhangzik a neve, aki gyönyörű ének csendül fel a mennyben: méltó vagy, mert megölettél… véreden váltottad meg őket. Krisztus magasztalásában hét, méltóságot, nagyságot sugalló kifejezés hangzik el (12.vers), ez is utal az ő isteni fenségére.
Ő az, aki feltöri a pecséteket. Aki Isten végső akaratát közli velünk, aki mindenen át érvényt szerez a megváltás igazságának. Sokat mondó, és a Jelenések könyvének értelmezésében fontos ez a mozzanat: az ezután következő leírások, események mintegy a lepecsételt és megnyitott könyv lapjairól lépnek elő. Olvassuk az Apokalipszist, és abban egy könyv jelenik meg, aminek megismerhetjük az üzenetét, tartalmát. Könyv a könyvben.
Az első négy pecsét feltörésekor négy lovas tűnik fel. Az apokalipszis ismert, fogalommá vált lovasairól van szó (sok irodalmi, képzőművészeti alkotásban szerepelnek): fehér, tűzvörös, fekete és fakó (sárga) lovakon száguldoznak, a hatalom, háború, éhség és a halál képviselői. Gazdag, komplex jelentéstartalommal bíró jelenet ez. El is lehet misztifikálni… Rengeteg ilyen irányú magyarázat forog közkézen. Ezoterikus hangulatú fejtegetések bizonyítják, hogy itt például Amerikáról, a Vatikánról, a szabadkőművesekről és tudom is én kikről van szó. Két megfontolandó kérdés tevődik fel ezzel kapcsolatban: ezek a nagyhatalmak, szervezetek még nem léteztek a Jelenések megírása idején, vajon az első olvasókat (akik a könyv elsődleges címzettjei voltak) utólag megfoszthatjuk-e attól a jogtól, hogy Isten nekik is teljes értékű üzenetet adott át. Másodszor: egy-egy ilyen tudálékos, magát a beavatottok kizárólagos tudásával rendelkezőnek nevező tanítás mennyivel tesz valóban bölcsebbé, jobbá, odaadóbbá krisztus iránt. Mire tanít?
A lovak mindenképpen az erő, a hatalom, a hódítás, a gazdagság, ua. (abban az időben) a gyorsaság megtestesítői voltak. Elgondolkoztató tény: a lovakat az Ószövetségben szinte egyáltalán nem használták mezőgazdasági célokra. Főként a hadakozásban használták őket. Napjainkban nem is a lovakra, hanem a tankokra, harci repülőkre kell gondolnunk, amiknek a teljesítményét lőerőben fejezik ki. Arra, hogy csak az ukrajnai háború kiadásait (beleértve a globális gazdaságra gyakorolt hatása miatti veszteségeket is) 2500 milliárd dollárra becsülik. Ezzel a csillagászati összeggel évtizedekre fel lehetne számolni az éhséget és a szegénységet a világon. De nem ezt teszi az ember. A hatalom és pénz, a háború, az elnyomás és éhség, a halál uralma és kultúrája világát építjük (vagy romboljuk). Itt van a szemünk előtt az, amiről a Jelenések beszél.
(A fehér szín bár tisztaságot sugall, de ez megtévesztő tud lenni: a hatalom csillogásáról, villogásáról is tanúskodhat, a milliók életét nyomorba döntő bankárok, tömeggyilkos vezetők makulátlan eleganciájáról és - Pilinszkyt idézve - jólvasalt, hófehér ingéről. A fehér szín már rég nem a tisztaságot jelenti.)
Vannak olyan vélemények, hogy János tkp. saját korának a viszonyait írja le. Amit lát, és amit ezen az elvont szimbolikus nyelven kifejezésre juttat, az egy kórkép saját társadalmáról. Említettük: azóta is ez van… és a végidőkben is ez lesz.
A Bárány feltöri az ötödik pecsétet… Minden feszültsége ellenére megnyugtató mozzanat ez: Krisztus kezében van a történelem, annak minden fordulata, epizódja, és ő Megváltóként viszonyul ehhez a világhoz, különösen hozzánk, az ő megváltottjaihoz. Lehet, hogy nehézségek következnek, de az ő kezéből - amit engedett átszegeztetni érettünk – nem származhat rossz.
Az ötödik pecsét nem ítéletet hoz… hanem a vértanúk feltörő panaszának ad hangot. „Láttam”, ez mindegyre ismétlődő, visszatérő szófordulat a Jelenések könyvében. János figyelme oda irányul az éppen zajló, önmagukon túlmutató eseményekre, mi pedig az ő szemével látjuk azokat és a soron következőket.
Az oltár alatt – jelképes helyszín. Az oltár a legszentebb pont volt a földi templomban, a mennyeiben csak szimbolikus a szerepe, hiszen ott nem kell többé áldozatot bemutatni. Egyszer s mindenkorra elég a Krisztus áldozata. Ez a helymegjelölés költői nyelven megfogalmazott, átvitt értelmű utalás arra, hogy Isten előtt van, mégpedig a legmegbecsültebb helyen azok szenvedése, mártíriuma, akiket a Krisztus nevéért megöltek.
Az Isten igéjéért, és azért a bizonyságtételért, amit megtartottak. Amit nem tagadtak meg. Milyen erős üzenet ez! A legnehezebb helyzetben sem adták fel Krisztushoz tartozásukat. Hűségesek maradtak. Nem fanatikus hívők voltak, hanem az idők voltak fanatikusak. Gondoljunk bele: természetes, igaz, hogy családunkat nem tagadjuk meg. A legbrutálisabb diktatúrában sem juthatok oda, hogy megtagadjam szeretteimet, lehazudjam összetartozásunkat. Ha – Isten őrizzen! - visszatérnének a náci idők, és elfognának, és azt mondanák: a családtagjaidat kivégezzük, mert lázadtak a rendszer ellen, de te életben maradhatsz, ha megtagadod őket, ha megköveted azt is, hogy ismerted őket. Meg lehet ezt tenni? Megváltómmal kapcsolatban sem tehetem meg, még ha meg is ölnek ezért. Hiszen életem lényege, legfőbb vigasztalásom az, ahogy az övé vagyok… Megtartották a bizonyságtételt. Igaz, milyen megszégyenítő a kérdés: mi mit tartunk meg mi ehhez képest, mit vállalunk. Szinte semmit.
Hatalmas hangon kiáltanak, nyomatékot kívánnak adni kérésüknek, valósággal fel akarják hívni Isten figyelmét. A Jelenések könyvének belső kronológiája szerint ez – bár a mennyben, de - még az üdvösség előtt van… Még csak annak előkészületei folynak. Urunk, aki szent vagy és igaz, meddig nem ítélsz? A Zsoltárok könyvének az esdeklései jutnak eszünkbe: meddig késel, Uram (Zsolt 6 és 90). Egyfajta sürgetés, türelmetlenség fogalmazódik meg a mártírok hangos fohászában is… Nem feledkezhetünk el arról, hogy ez az újszövetségi könyv olyan időben íródik, amikor rettenetes üldözések zajlanak Krisztus követői ellen, napirenden vannak a bántalmazások, kegyetlenkedések. A keresztyének teljesen ki vannak szolgáltatva. És érthető módon, ebben a helyzetben eget ostromló könyörgések, kiáltások hangzanak fel a szívekben. A földiek panasza pedig, íme, megjelenik a mennyben is… A hátramaradottak, a még küzdő, nyomorgó egyház sóhaja megszólal ebben a látomásban a már mennybe jutott társaik ajkán is.
Ítélet, bosszúállás, ilyen szavakat találunk ebben a mennyben felcsendülő imádságban. Nem gyűlölködő indulatokról van szó, hanem az igazság nevében sóvárgott elégtételről. Bennünk is sokszor támadnak hasonló gondolatok. Sokszor ismételgetjük lemondóan, keserűen: a földön nincs igazság, hanem hatalommal való visszaélés, háborúskodás van, és jogtiprás, törvénytelenség, méltánytalanság, részrehajlás, betegség…
Hisszük, hogy Isten egyszer mindenkinek megfizet, mindent kiigazít, egyenesbe hoz… de mikor? Szeretnénk azt saját magunk is látni, átélni. Szeretnénk forró hálát adni a gonosz emberek bukásáért, és megnyugodva tudomásul venni, hogy a gátlástalan bűnösök megbűnhődnek. És legtöbbször nem adatik meg ez nekünk. Meddig, Uram?
Azzal érvelnek a mártírok a mennyben: a mi vérünkért… És arra kell gondolnunk, és itt az imént megfogalmazott vívódásokra érkező válasz is kezd körvonalazódni, hogy Isten az ő egyszülött Fia, Krisztus véréért nem állt bosszút, hanem Fia önkéntes halálát helyettes áldozatként fogadta el. Értünk és az egész világért. (Régi történet… két törzs között dúlt a vérbosszú szülte háborúskodás, már-már teljesen kiirtották egymást, amikor az egyik törzsfőnök a fia – amikor a másik fél éppen megtorló csatára készült - átsétált az ellenséghez, és azt mondta nekik: itt vagyok én, öljetek meg, és zárjuk le egymás mészárlását. Közben apjának is megüzente egy követtel: törzsünk, népünk túléléséért szántam rá magam erre a lépésre. Vége van minden bosszúnak. Vége van minden háborúskodásnak.)
Fehér ruhát kapnak… Isten visszaadja méltóságukat, becsületüket, igazzá nyilvánítja őket. Milyen jó, hogy van mennyei rehabilitáció! Ua. megmondatott nekik - érdekes kifejezés ez: nemcsak mennyei, hanem a mennyben levőket megszólító kijelentés is van -, hogy nyugodjanak még egy ideig… Nem késik az Úr, ismeri az övéit, akiket teljes jóvátételben részesít, a gonoszokat pedig el fogja törölni.
Legyen teljes a megöltek száma… Isten tudja, hogy meddig tart még az üldözés. Az ő üdvözítő terve 100 %-ban végbe megy… Ő tudja, hogy még kiknek kell még megtérniük, és kiknek kell az életükkel bizonyságot tenniük megváltó Krisztusuk mellett. Csak maradjunk meg az ő megőrző, megtartó kegyelmében! Ámen.
