Van, aki soha nem tudna bántani senkit. A másik pedig minden skrupulus nélkül, vagy éppen kéjes elégtételt érezve bántja embertársait. Lelki érzékenységünk nem egyformán hangolt. Hol kezdődik a bűn határa? Nem indulataink, hanem a törvény mondja meg. Magunkban is észrevesszük: sokszor rágerjedünk a bűnre, csak neveltetésünk, vagy a félelem tart vissza.
Bátorság a mások bátorságát beismerni. A lekicsinylés kis (kicsinyes) emberek szokása.
A sok elértéktelenedéshez vezet… Innen az információ inflációja is.
Ha nem jó az, amit tettél, akkor az – részedről - tkp. jóvátehetetlen. Csak Isten teheti jóvá.
Valaki, hogy ki ne menjen a fejéből fontos elintéznivalója, reggel egy nagy követ kötött a nyakára. Napi munkája végzése közben az véresre horzsolta a bőrét, állandóan törölgetnie kellett a fájó sebeket. Úgy lefoglalta a „kőnyaklánc” viselésének sok kellemetlensége, hogy elfeledkezett arról, hogy miért is vette fel.
A történetírás tud arról, hogy kegyetlen, véreskezű diktátorok gyöngéden szerették egy-egy családtagjukat. Ezek szerint volt a szívükben szeretet? Igen, annak bizonyos önző formája. Az igazi szeretet minden irányba hat (akár a fény). Talán szeretet-átlagról is beszélhetünk: mennyi szeretetet nyújtunk azoknak, akikkel kapcsolatba kerülünk.
Szabjatok határt a gyűlöletnek, erőszaknak, a szeretetet tegyétek határtalanná!
A Sátán nem sajnál, nem kér bocsánatot (ebben az esetben nem akar hazudni).
A történelem sebei maradnak, csak meghalnak azok viselői…
A tettes miért a bírái előtt bizonygatja, miért nem a sértettel szemben mutatta meg, hogy mennyire ártatlan? (Milyen utálatos ez a kétarcúság!) Ügyvédek hada védi a gonosztevőt (főként, ha gazdag), áldozata pedig éppen a legnehezebb pillanatban semmiféle jogi segítségben nem részesült. (Milyen felháborító ez az abszurditás!)
A rossz ellen úgy tudsz harcolni (sokszor ez az egyetlen módja), hogy magadban legyőzöd.
Ránk vetül a halál árnyéka, de mi a fényforrás?
Az abszolútról is csak hozzávetőlegesen tudunk beszélni.
Mindenki része az emberiségnek, és ennyiben az emberiség javát akarja.
Áldozatot hozni, de nem vinni tovább az áldozat-szerepet.
A felejtés - tagadás?
Az ostoba (lehet, birodalmat vezet) senki előtt nem ismeri be tévedését, a bölcs belátja önmagában, az alázatos mások előtt is vállalja.
A világ tehát igen-nem válaszokból áll.
Megszokta, hogy nem lehet megszokni.
Az „enyém” fájdalmát kellene éreznünk a „tied”- nél is.
Könnyen megtagadjuk magunkban a régi gyermeket - félelmeivel, kis ügyeskedéseivel, sutaságaival, hamiskodásaival -, pedig bennünk lakik.
Történetünk a tékozló fiúé, aki képtelen hazatérni… Annyira megváltozott, a világ úgy átformálta a lelkét, zaklatott szíve annyira nyugtalanságban tartja, hogy képtelen lehajtani fejét a szeretet ölébe, megpihenni a mennyei békességben.
A gravitáció nem hagyja ki: ha kiengedsz valamit a kezedből, leesik.
Szoktuk mondani: ami elérhetetlen, az a legértékesebb. Valójában az a legértéktelenebb, mert semmit sem kezdhetsz vele.
Minél kevesebb van valamiből, annál értékesebb? Lehet, azért van kevés belőle (pl. szeretetből), mert nem sokra tartják az emberek.
A kitartás nem erény önmagában: az ostoba neheztelésben, az önfejű makacsságban is ki lehet tartani.
Farkasszemet néztünk egymással: igazából az evolúció két túlélőjeként.
Sorsunk valójában a sorsunkra adott válaszunk.
Érdekes: akik elégedetlenek a világgal, és minden adva-levőséget felrúgnának, azok magukat változtathatatlannak tartják.
Ha meg vagy győződve, hogy minden ellened van, akkor a sikert is csődként éled meg…
Magadtól kellene szabadulnod!
Cselekedeteid, amiket véghez viszel, döntéseid, amiket meghozol, az út, amit megteszel, nem próbálkozások, hanem a te visszavonhatatlan, kőbe vésett történeted…
Elveidet ne szabd a körülményekhez, ha megnyilvánulásaidban alkalmazkodnod is kell azokhoz!
„Uram, megérkezésedben döbbentem rá: mindig velem voltál.”
A hit, akár a tűz: csak lángolva „működik” (nem lehet inaktív állapotában kísérletezni vele).
Döntéseid a te igazságaid.
A történelemhamisítás is a történelem része.
Persze, a sors, a gravitáció: életösvényed mégis lépéseidből „tevődik össze”.
Hibáinkat olykor beismerhetjük, beláthatjuk tévedéseinket, még bocsánatot is kérhetünk, de önmagunkat megtagadni - emberi erővel – képtelenség. Minél jobban elrontottuk az életünket, annál kevésbé tudunk magunkkal szembefordulni.
Kis embereknek általában nagy egójuk van.
Inkább halj bele a szeretetbe, mintsem hogy a gyűlölet éltessen!
Szenvedélyeink spirálja lefele irányul. Mi a jóságot tartjuk egyhangúnak, unalmasnak, maradinak (holott a legizgalmasabb kihívás, legnemesebb feladat), pedig a bűn az, ami teljesen egyformává, merevvé tesz, beszűkít…
A legnagyobb gonoszság is megalapozza a maga törvényességét, igazságrendszerét (a legszebb elveket beépítve abba).
Olvastam egy írást, amelyik kvázi az inkvizíció jogosságát, korrektségét bizonygatta. Történelemszelídítés… Ha már az áldozatokért nem tehetünk semmit, legalább az elkövetőket mentsük fel.
Magamon kellene fogást találjak ahhoz, hogy kibéküljek a világgal. Magamat kellene rávennem, meggyőznöm. Magammal kellene megegyeznem, és nem másoktól megkívánni ezt.
Valójában elvárásainkkal van nekünk harcunk… Tisztában kell lennem azzal: a tolvajtól nem várhatok többet, minthogy meglopjon, a gyáva embertől, minthogy eláruljon, a botcsinálta mestertől, minthogy elrontsa a munkáját. A sorba be kell iktatnom magamat is… A bizalom és a csalódásra (józan felismerésre) való nyitottság egyensúlyát kell megtalálni.
Ha valaki megszabadít egy veszélytől, újabb veszélyekre szabadít meg.
Kevés a boldogsághoz az, hogy szereted magad, még az is, hogy sokan szeretnek: (a teljesség kedvéért) neked is szeretned kell másokat.
A lelkünkből nem lehet kiölni az ideget, meg kell tanulnunk elviselni a fájdalmat.
Az ateista fizikus is Isten törvényeivel dolgozik, azokhoz igazodik, sőt, azokat igazolja.
Ha a rácsok végtelen messze vannak, tulajdonképpen szabad vagy.
Miért tekintjük primitíveknek pl. a vallási bigottságból anno emberáldozatot bemutató inkákat, amikor a civilizáció csúcsára érkezett, felvilágosult, a legelitebb diplomáciai körökben forgolódó vezetők emberek ezreit áldozzák fel őrült rögeszméik oltárán.
A hatalom általában nem a jóság és nagylelkűség, hanem a gonoszság, a visszaélés kihívásává és kísértésévé válik.
Annyira komolyan vette magát, hogy embertársait játékszernek tekintette.
Ugyanakkora erőfeszítésbe kerül a hazugságot védeni, mint az igazságot, mégis szívesebben, nekikeseredettebben tesszük az előbbit. (Megvéded igazadat – ha kell - az igazság ellen is.)
A halált az utolsó pillanat lezárulásának tekintjük, pedig az összes pillanat elmúlása, 50 (60-70) éved hal meg… az a fiatalember is, aki ugyanazon kórház folyosóján gyermeke születését várta feszülő büszkeséggel.
A karácsony nagy hiánypótlás… Egy napba bele akarjuk zsúfolni egész évben nélkülözött örömeinket, kihagyott jócselekedeteinket, jól akarjuk lakatni elhanyagolt szeretetéhségünket.
A magunk igaza általában egyenlő a magunk érdekével, nem csoda, hogy a másokéra nemigen vagyunk tekintettel.
Csak akkor tudok nyugodt maradni, ha nyugodt vagyok…
Másokkal kemények, kíméletlenek, magunkkal engedékenyek, lágyszívűek vagyunk. Mint a fizikában: „igazságunk” a könnyebbik ellenállás, önmagunk fele mozdul el.
Nem tudom, Uram, te megjelensz-e olykor köztünk koldusgyerek képében, mert ha igen, akkor mindig a legszárazabb süteményt, a legócskább játékot adjuk neked, pedig – igen - a legjobbat kellene.
Karácsonyba mi fáradunk bele, üzenete mindig friss marad.
Az a baj, hogy mindig kapni akarunk, így állandóan hiányérzet ébred bennünk, és ennek nyomán csalódás. Adni kellene… bizonyára boldogabbak lennénk.
Igazán csak a láthatót (a testet öltőt) szeretheted, igazán csak a láthatatlanban hihetsz.